Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1926

7 zet megjelent, régi tanítványait, jóbarátait és a szemekbe könnyeket csaló, lelkes hangú beszédét azzal az Ígérettel, azzal a szent fogadalommal fejezte be, hogy a magyar ciszterciek a régi, kipróbált utakon haladva, az ifjúságot a jövőben is olyan hazafias és valláserkölcsös szellemben fogják nevelni, hogy e megdicsőült hősök az örökkévalóságból büszkén tekinthetnek méltó utódaikra. A mélyhatású megnyitó után meleg köszönettel adózott mindazoknak, akik az emlékmű emelése körül érdemeket szereztek ; majd Makay István, városi tanácsnok, lépett a pódiumra és mondotta el az Isten, király és haza iránti szeretet, hűség és áldozatosság alapgondolatára épített, hatalmas gondolatokban gazdag, szivet-lelket megkapó, ragyogó szépségű ünnepi beszédét, mely a remekbe szónoklás mesterműve: Mélyentisztelt Ünneplő Közönség! Valahányszor nemzetünk sorsa, történelmi nagy céljai és életérdekei válságos fordulóhoz jutnak, a magyar Géniusz, nemzetünknek féltő és aggódó Védőszelleme, mindannyiszor — csodálatos tervszerűséggel — seregszemlét tart a magyarság sorai között. Teszi ezt azzal a gondviselésszerű célzattal, hogy tervei és végzései számára a nemzetnek életösztönét és tudatos, eleven életerejét időnként kikémlelje, számbavegye, próbára tegye és — ha kell — fölszítsa, megacélozza. Azóta is, hogy legutóDbi élethalálharcunkat erőszakosan lezárta a trianoni statárium szégyenfája, ezek a seregszemlék ismétlődnek meg a százával és százával létesülő hősi emlékművek leleplezésekor. Az emlékművek helye minden ilyen alkalommal egy-egy magyar Vérmezövé alakul át. Rajta a magyar Géniusznak vezérlete alatt rendre felsorakozik egyfelől a hősök megdicsőült szellemeinek milliónyi serege, másfelől a rabszolgabéke jármára szíjazott maradékmagyaroknak egy-egy csoportja. Szembetalálkozik és öszszeölelkezik ott a dicsőséges magyar mult a nyomorúságos magyar jelennel. A szándék és a cél mindig és elsősorban : annak kitudása, hogy van-e még becsülete multunknak és van-e még biztositéka jövendőnknek ? Ilyen seregszemle, ilyen találkozó ez a mai ünnepségünk is, amelyen a pécsi ciszt. reálgimnázium hősi emléktábláját leleplezzük és halhatatlan diáktársaink emlékének kegyeletesen áldozunk. Nem egyetlen, vagy egy-két évfolyamnak szokásos találkozója van ma itt. Nem is egyetlen diáknemzedéknek, nem is csak az élő diákságnak, nem is csupán a diákoknak, hanem az intézet minden élő és holt diákjának, minden élő és holt tanárának, köztük Verbőczyéknek, Inczédyéknek és Békefiéknek is: az intézet egész múltjának és jelenének, sőt jövőjének is nagyszabású találkozója és tüntető fölvonulása ez. Olyan találkozás és fölvonulás, aminőhöz keretben, eszmei gondolatban és történelmi vonatkozásban foghatót a ciszt. rendnek Pécsre telepítése óta eltelt 113 esztendő még soha nem látott, nem ismert. A hősök dicsóitésére testben vagy lélekben eljöttünk és mindenünkkel — minden legszentebb érzésünkkel ós gondolatunkkal — itt vagyunk, eljöttek és velünk itt vannak ma mindnyájan, akik ennek az intézetnek ősi falai között egy évszázadon át tanítottak és neveltek, tanultak és nevelkedtek, de — amint soraitokon végigtekintek — egyet, egyetlen egyet hiába keresek! Hiába keresem ma rajtatok a felújított és újból átélt ifjúkori emlékek ünneplő diákköntösét, hiába keresem legalább csak egyikötök szemében is a máskor mindig elmaradhatatlant, minden diáktalálkozónak legkedvesebb velejáróját: a boldog viszontlátás kicsorduló örömkönnyeinek ragyogását! De hisz' tudnom kellett volna, hogy hasztalan is keresem, mert hisz' szivünk véresre zúzódott, lelkünk gyászba öltözött és kiapadtak örömkönnyeink azóta a végzetes nap óta, amelyen a vak gyűlölet és méltó bűntársa: a nyers erőszak isten-