Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1911

25 látná, ha szavait méltóknak találnák a megfontolásra azok, akiknek képességök meg helyzetök módot és alkalmat nyújthat eszméinek megvalósítására. Ez a névtelenül megjelent cikk, amely Vajda Ödönt mint nemzetgazdászt állítja elénk, annak idején elég feltűnést keltett és pro meg kontra sok megbeszélésre szolgált alkalmul. A sajtóban is támadt visszhangja. A kíváncsiak egész serege ostromolta a szerkesztőséget a szerző nevéért, természetesen hiába. Nagyon kevesen voltak, akik előtt a cikk eredete nem volt titok és ezek közé tartozott Darányi Ignác, akkori földmivelésügyi miniszter is. Ezzel is szorosabb lett közte és a zirczi apát közt a viszony, amely évek folytán meleg barátsággá fejlődött. Ennek a barátságnak és nagyrabecsülésnek jele volt az a koszorú, melynek szalagján ez volt olvasható: „Vajda Ödönnek, a nagy magyar gazdának — Darányi Ignác". Vajda Ödön céltudatos gazdasági tevékenysége elsősorban a magyar kultura számára termett értékes gyümölcsöket. Mert míg a jó gazda mindent megtesz az anyagi téren való megszilárdulás érdekében, sohasem téveszti szemei elől, hogy ezzel csak ahhoz a szellemi munkához teremti meg az eszközöket, amely ma Magyarországban rendje létezésének alapja. Mindazok, akikre nézve nem közömbös a magyar művelődés ügye, nagyon jól ismerik és meg is becsülik a tanító szerzetesrendek munkáját. Hogy a magyar föld, a magyar levegő átalakító hatását talán semmiféle idegenből átplántált intézménnyel nem éreztette jobban, mint ezekkel, arról nemcsak közoktatásügyünk mindenkori vezetői tehetnek tunuságot, de az ország intelligenciájának nagy része is, amely szerzetes-iskolákból került ki. Minden elfogulatlan szemlélő hamarosan tisztába jöhet azzal, hogy a magyar szerzetes-iskolákban a hagyományos józan valláserkölcsi irány és a történelmi múltban gyökerező erős nemzeti öntudat kultusza teljesen össze van forrva a modern pegagógia minden életrevaló gondolatát, szellemi haladásunk minden értékes vívmányát megbecsülő alkalmazkodással. Vajda Ödön, aki mint közember is bőven kivette részét ebből a munkából, mint vezér mindenképen azon volt, hogy rendje a szellemi erők nemes versenyében becsülettel állja meg helyét és a többi tanítórendekkel együtt egyre meggyőzőbb bizonyságait adja annak, hogy a szent alapítók intézménye még mindig nem avult, nem korhadt el, sőt hosszú életre hivatott, mert bár az elődök hagyományaihoz szilárdul ragaszkodik, meg tud és meg is akar felelni mindama jogos követelményeknek, melyeket a haladás nevében támaszt vele szemben a világ. Elsősorban arra van gondja, ami a tanítórendi hivatás betölté-