Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1906

A történetírás bölcselete

Hegel nagy tévedése az emberi természet láthatatlan, nem érzékelhető részeinek túlbecsüléséből származott. Ép oly hiba, mint az anyag és erő kizárólagos uralma a materializmusban, az értelem joghatóságának mértéken fölül való kiterjesztése az intellektualizmusban. Amit tehát a megbontott emberi természet meg nem magyarázhat, az alkotórészek harmonikus együtthatásától kell erősen remélnie a tudománynak. Ám épen itt a bökkenő ! Melyek ezek az alkotórészek'? Ha külső jelekben megnyilatkozó egész világunkat boncoló asztalra lehetne fektetni s oly módon analizálni, mint ezt az orvostudomány az élettelen hullával megcselekszi, régesrég elhallgattak volna már a hamleti keservek. De ugy van berendezve az emberi lét, hogy »per speculum et in aenigmate« — tükörben s talány formájában jut tudomásunkra a dolgok lényege. A hit szárnyain ugyan könnyű szerrel legyőzi az ember a lét problémájának nehézségeit, de a tudásnak az értésére esett külső vagy belső jelekhez kell tapadnia, hogy a belőlük vont gondos következtetések által törekedjék eljutni az értékes igazságok lehető megismeréséhez. Innen azután természet szerint fakad a kötelezettség, hogy a kutatóknak eme nagy talány szimptómáit egész terjedelmükben át kell tekinteniük s azoknak a legkülönbözőbb jellegű csoportjait is fel kell használniok az emberről szóló tudományos rendszerük kiépítéséhez. Midőn a kezemet a szivemre teszem s annak szabályszerű dobogását figyelem, egy érzéki jel jut tudomásomra, amelyből logikai uton fizikai valóm mechanizmusára vonok következtetést. Mikor egy kép szemléletébe merülök, vagy egy tudományos mű tanulmányozásával foglalkozom, újra bizonyos érzéki jelekről értesülök, amelyek változatos gondolatokat rögzítenek meg s amelyekből a szabadon csapongó szellemnek körvonalai bontakoznak ki előttem. Mikor valamely helytelen, vagy épen gonosz dolgot művelek, pirulok önnönmagam előtt. Ha jót teszek, a belső örömek kellemes érzete szállja meg szívemet. Úgy érzem ilyenkor, mintha egész lényem megkettőződnék : mintha valamely puritán, ideálisan nemes lény élne bennem, akitől a másik, a cselekvő alanyom különbözik, aki előtt jobban igyekszem rejteni benső undokságaimat, mint bárki előtt a világon. Innen van, hogy a vétkes lények menekülni igyekszenek önnönmaguk elől s legrettentőbb büntetésük a magány. Ám ez a lény jutalmazni is tud. Erényes tetteink után mintha megveregetné vállainkat. Akaratlan nehéz helyzetünkben erősít, bátorít, vigasztal s a nem csüggedőnek szívébe a nemes öntudat fenséges érzéseit oltja. »Van az emberben - mondja Cicero - egy hatalom, amely a jóra ösztönöz, a rossztól visszatart; amely nem csak régibb, mint a városok, a népek eredete, hanem épen egykorú magával az Istenséggel, aki az ég és föld fenntartója és kormányzója ; mert az ész lényeges tulajdona az isteni értelemnek; s ezen ész, amely Istenben van, határozza meg szükségkép mi a bűn s mi az