Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1896

Honnét e nagy emberbaráti szeretele, mely nem érdemet kereselt, csak mindig enyhítendő szükséget látott? Elmondhatjuk Bougaud-val: »Majd Jézusra tekintett s az emberiséget látta benne; majd az emberiséget nézte és Jézus Krisztust látta benne.« (Szentanai (Spett): Bougaud, A kereszténység és korunk. 111. k. 137. 1.) Jézus volt a szegény, kinek szükségén, nyomorán enyhíteni törekedet, hogy midőn elölte ítéletre megjelenend, tőle mint adósától e boldogíló szavakat hallhassa ő is . »Jöjjetek atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétől nektek készített országot. Mert éheztem és ennem adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok . . . !« (Mát. 25. 33.) Mennyit áldozott a szegényeknek, ki tudná azt elszámlálni, hiszen még nála is titok volt. Jézus inlelme szerint alamizsnálkodott: nem tudta a bal, mit tesz a jobb. De azt tudjuk, hogy 27 évi kanonoksága után alig maradt valamije s hogy magára nem költött annyit, mint egy egyszerű káplán. Akkor volt igazán boldog, ha titokban tehetett jót, de ha valamely kulturális vagy jótékony czélra történt gyűjtés, vagy a lapokban fölszólalás, első volt az adakozók közt. Mikor Wehinger atya a birmai bélpoklosok részére könyöradományokért fordult a lapokban a nagy közönséghez, a boldogult is azonnal és pedig nem csekély összeget küldött Budapestre. Nemsokára azonban a fennemlített atya Pécsre is ellátogatott gyűjtés végett s többek közt Zsinkó kanonokot is fölkereste, ki ugyan jegyzékével igazolta, hogy a magáét már megtette, de azért ismét adott. Íme a példánykép! »Az alamizsna jellemzi legszebben a keresztényt« — mondja szt. Ágoston, — »a pogányok egyedül a szeretetet bámulják rajtunk, semmi egyebet.« A mint áldott jó szivéből eredt az adakozás a szegények iráni, ugyanott kereshetjük forrásait annak a vendégszeretetnek is, a mely szintén páratlan volt a mi Pisla bácsinknál. S ha szerető szíve sok rokont, ugyanezen szív jósága sok barátot is szerzeit neki. A szőllősi plébánia valóságos búcsújáróhely volt, a hol ő kifogyhatatlan volt a kedveskedésben, gondoskodásban ilyenkor vendégei iránt. Az mind »szívem öcsém, édes öcsém« volt. Mint kanonok is megőrizte ezt az igaz magyar vendégszeretelét s ha valamiben nem ismert takarékosságot, ebben az egyben nem. A világi és egyházi urak iránt le az egyszerű klerikusig így iparkodott nagyrabecsülését, szeretetét kifejezni. Most már itt tán szabad azzal is eldicsekednem, hogy mi cziszlercziek kiváló fokban szeretetének tárgyai voltunk, ü magát rendtársnak vallotta, mi pedig pécsi apátunkat, jóságos atyánkat tiszteltük és szerettük benne. Együtt is érzett mindig velünk : örömeink és fájdalmaink közösek voltak ; örömeink és ünnepeink az ő örömei és ünnepei is voltak. Szeretetét mindenütt és mindenkor tanúsította irántunk. Velünk mint fiaival és testvéreivel ülte meg október 16-án születése napját. Különben, mint általánosan ismert, naponkint meglátogatott bennünket egy kis szórakoztató felüdülésre, mert a fáradhatatlan jó lélek is érezte szükségét a kellemes, üdítő szórakozásnak. Hiszen jól tudta ő, hogy a keresztény embernek a szórakozás, mely önmagában és körülményeinél fogva jó, tisztességes, megengedett. Maga Jézus szentelte meg ezt példájával, midőn megjelent apostolaival a kedélyes lakomákon. A mi társaságunkat szívesen