Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1891

Dr. Békefi Remig: Széchenyi István gróf, a magyar nemzet regenerátora.

— 7 — nemzetiség magasztos eszménye az, mely szivüket összeforrasztja. Kiindulásukban egyek, czél.juk is ugyanaz: a magyar nemzet jövő nagyságának biztosítása, de útjaik nem párhuzamosak. S ez természetes. Széchenyi előbb a külföldi állapotokkal ismerkedik meg: itt alkot képet magának a társadalmi viszonyokról; csak ezután jő haza és tanulmányozza a fenálló rendszert. Európai mértékkel méri az itthont, s így csakhamar megvilágosodik lelke előtt, mi illik bele az előhaladott kor keretébe, mit kell átalakítani, vagy teljesen elejteni. Wesselényi az itthoni politikai és társadalmi légkörben nőtt fel, s bár később Széchenyivel együtt utazgatott a külföldön, s így az európai helyzet is feltárult előtte, nem tudott szabadulni az első behatások alól; jelszó marad nála: ragaszkodás a rendi alkotmányhoz, s bizalmatlanság a bécsi kormánynyal szemben. Mig Széchenyi kimondja, hogy: »Hazánknak ingadozás nélküli átvarázsolása egy elkopott, félig-meddig feudális, félig-meddig alkotmányos szövevényből, emberhez illő s minden álíénytől kitisztult képviseleti rendszerre« a mi feladatunk; addig Wesselényi a közjogi téren is erős oppositiót sürget. Mig Széchenyi gyakorlati ember, és alkotni akar; addig Wesselényi pusztán a lelkesedés szavát követi, általános szempontoknak hódol, tényleges tervekkel nein lép föl. Mig tehát Széchenyinek, törekvése sikerét tekintve, volt veszteni valója, Wesselényi mit som koczkáztatott. S mégis, ha a nemzet joga megkövetelte, Széchenyi egy pillanatra sem hallgatott, megnyitotta ajkát a szólásra azon erővel, melyet a hangnak a meggyőződés hatalma s a jog tudata szokott kölcsönözni. így, midőn a kormány az 1832/36-iki országgyűlés után a »Társalkodási Egyesület« több tagját és Kossuthot elfogatta s Wesselényi Miklóssal egyetemben kemény Ítélettel sújtatta, nem Széchenyi volt-e, a ki a kormány elveit többségében osztó főrendüek előtt igy nyilatkozott: »Bajaink okát nem annyira az emberekben, mint heterogen összeköttetésünkben találom, tudniillik, hogy nekünk alkotmányunk van, Ausztriának pedig nincs. De épen mert ez igy áll, valamint kötelességünk alkotmányunkat szeplőtlen épségében tartani fenn, úgy a kormánynak is tiszte volna s érdekében állana, ha velünk összhangzásban akar élni, alkotmányos kifejlődésünket őszintén elősegíteni. Ezt azonban nem cselekszi. . . . Ha visszatekintek mindazon méltatlanságokra, melyeket e diaeta (1839/40) alatt azon érzéssel valék kénytelen olvasni a külföldi lapokban, hogy ezekre egész kiterjedésben nem lehet, nem szabad válaszolni: akkor, megvallom, forrott ereimben a vér. ... A kormány (viszont) valamint felhagyott minket elnémetesítő eszméivel, úgy hagyjon fel minden összeolvasztási szándékkal is, mert ezt többé nem eszközölheti. Meggyilkoltathatunk tán, de a többi ausztriai tartományokkal összeolvadni soha sem fogunk. Sőt az is kérdés, meggyilkoltathatunk-e? Én nem hiszem. Mert nemzetünknek jövendője van, ilyest pedig, ha nemzetet illet, egyesek vagy egyes combinatiók meg nem semmisíthetnek.« Midőn azonban az 1839/40-iki országgyűlés a szólásszabadságon ejtett sérelmet orvosolta, a politikai foglyok kezéről a bilincs lehullott, börtön-ajtaik megnyíltak, s a kormány a reformok iránt jó-akaratot tanúsított, — kijelentette Széchenyi, hogy »most már . . . egészen új korszak derül hazánkra. El van döntve, hogy haladnunk kell, — meg van semmisítve azon pompás, jóllehet értelem nélküli észjárásnak varázsa, miszerint a magyar alkotmányosságnak épületében egy morzsát sem kellene megingatni, nehogy romba dűljön az egész; . . . .