Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1880

15

módjából. Formája a klasszikus nemzetektől van kölcsönözve, de annak lelke mindig nemzeti jellegű.

Kísérleteket tesz a dalköltés terén is, még pedig sikerrel Csak sajnálhatjuk, hogy e genre-ban nem fejtett ki szélesebb körű munkásságot. Satyrái s epigrammáinak nagyobb része alacsony fokán állanak a műértéknek. Fabulái megint fölemelik őt ódáival kivívott magaslatára. Hü kifejezője itt is a klasszikái szellemnek, melynek irodalmunkban első hivatott képviselője volt.

Nyelve ma már ódonszerü, de korában az újság ingerével hatott; sőt a nemzeti csüggedés idejében, majd a hazafiság ébredésekor a földindulás erejével rendelkezett. Megrázott, elűzte a kínos álmot, munkára hivott a tárogató légren- getö szavának erejével.

De Virágnyelve nemcsak a dörgés-, hanem az enyelgésre is képes. Dalaiban lágyan csengő, hajlékony, a gyengéd érzelmekhez simuló. Epistoláiban játszi, kedélyes, a társalgás könnyűségével dicsekvő.

Tegyünk-e mégegyszer említést a verselésről, melyben Virág versenytársat még a kitünően verselő Rajnisban sem ismerhet el ? Kiváló előszeretettel miveli az alkaei szakot, de szívesen méri ki a saphói strófa sorait is. Vannak ugyan hibás, kevésbbé numerizált sorai, több helyütt a caesura is hiányzik, majd egyik strófa a másikba nyúlik át eszméivel s a mondat részeivel: a legtöbb müve azonban e tekintetben épen nem eshetik kifogás alá. Hexameterei gyönyörűen perdülnek, épen úgy, mint trocheusai, melyeknek zengése irodalmunkban az ö koráig páratlan kellemben nyilvánül.

Virág Benedek Horác költészetének fényét hozta be irodalmunkba. A myrtuság, mely a római dalost illeti, a magyar Horácnak is elvitázhatatlanúl meg- érdemlett jutalma. —

Virág mint történetíró.

A klasszicizmus első hivatottabb képviselője, Virág Benedek, nem csupán „magyar Horác,“ hanem előzőihez képest „magyar Tacitus“ is. A költészet terén oly lépést tett, mely, Toldyval szólva, „egy teremtő lélek nagy és szabályozó lépése volt.“ (írod. Arezk. 32.) Ugyanezt mondhatjuk habozás nélkül akkor is, ha őt a történetírás terére kísérjük el. Előzői, valamint az óda terén, úgy itt is csekély számmal tűnnek elő a múlt homályából, s e keveseket is a fáradhatatlan szorgalom, ügyszeretet jellemzi inkább, mintsem a szerkesztői ügyesség, az előadásbeli jártasság, történet-bölcseleti szellem, elfogúlatlan kritika. Katona, Pray mindenesetre emlékezetre méltó munkásságot fejtettek ki forrásmüveik összeállításában. A modern idők történetirója is gyakran visszatér ez ódon alakú müvek roppant adattömegéhez, a költő is szívesen látogatja e forrásokat, midőn a nemzet életének valamely jelentősebb mozzanatát akarja bemutatni a művészet fényében. De az anyag bősége még nem teszi a följegyzések rengeteg halmazát históriai művé. Pedig Praynál s Katonánál egyebet alig találunk; legfeljebb még