Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Juhász Miklós: A képekről való tudomány
AZ EOYHÁZATYÁK PLATONIZMUSA 81 tói, Plótintól, akinél Plátó bölcseleté vallásbölcseletté alakul át. Szerinte mindennek egyetemes oka az Első lény, az Egy, mely amikor megismeri magát, a második örök elvnek, a Nous-nak ad létet. Ez minden ideának hordozója. (Plátó szerint az ideák kívüle léteznek.) A Nous szüli a harmadik isteni elvet, a világlelket, mely az eszméket a világban megvalósítja. Ez nemzi az egyes lelkeket is, éppen úgy, mint a testi lényeket. A testek állnak a lét lépcsőfokain a legmélyebben, alattuk már csak a rossz van. A rossz az anyagból származik, mely a valódi, az eszményi lénnyel szemben nem is lény, nincs valódi alakja, minősége, mennyisége. Éppen ezért, amit látunk, tapintunk, nem létezik a valóságban. A testiség csak káprázat. Az emberben is csak a lélek az, ami valóság. A lélek él, érez, ért és akar. Célunk a testtől való elszakadás és az Istennel való bensőséges egyesülés. Ez csak akkor történhet meg, ha őt valóban megismerjük. Ez pedig csak az elragadtatás útján lehetséges. íme, az újplátói exíúsís-tan, mely nemcsak Plotinus tanítványait és követőit : Porphyriust, Proclust, Jamblichust, hanem az álareopagita Dionysiust és utána az összes keresztény misztikusokat is megihlette ! E hatás mellett nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az újplatonizmus nem minden tételét vették át az egyházatyák kritika nélkül. Az újplátói Első lény, az Egy és Jó, nem szamélyes Isten, csak emanaciójában a Nous-nál és léleknél járul hozzá a személyiség, melyet a neoplatonizmus korlátnak képzelt. A kereszténység Afya-fogalma személyes Istent jelent. Ezért az egyházatyák Szentháromság-tana az emanációt, az isteni természet fejlődését elveti. Még élesebben hangsúlyozták Jézus Krisztusnak történeti személyét a neoplatonikus Logos-szal szemben, mely legfeljebb csak látszata lehet az ember földi természetének. És éppen itt tér el a két elmélet a legélesebben, amit különösen a nyugati Egyház legnagyobb egyházatyája és gondolkodója : Szent Ágoston hangsúlyozott a legjobban. Mindebből a bölcselettörténeti megállapításból a dogmatörténet köny- nyen leszűri a valót. Az «egyházatyák platonizmusa* semmiképen sem jelentheti azt, hogy a hellén bölcseleti felfogás megmásította az evangéliumi tiszta tant. Az egyházatyák csak felhasználták a bölcselet nyújtotta fogalmakat, meghatározásokat és tételeket, hogy megvédjék és elmélyítsék a kinyilatkoztatott tant. Nemcsak Plátó bölcseleté, hanem a többiek is segítettek ebben. Azonban egyik sem oly mértékben, hogy Jézus Krisztus tanítását akár elhomályosították, akár meghamisították volna. Csak azt tették, amit az emberi elmének nem tiltott meg Isten, sőt éppen ezt tűzte elé legszentebb feladatul, hogy bányássza ki a kinyilatkoztatás, a hit tételeit és hozza felszínre azokból azt a sok kincset, melyet a Gondviselés mérhetetlen jósága helyezett azokba. Dogmatörténeti szempontból az bizonyos, hogy a szellemi élet lendülete, mely a filozófiából sugárzik, szellemi munkára késztette az egyházatyákat is, dé sokkal jobban serkentette erre őket az isteni igazság szépsége és fensége, melynek lelkes védői, buzgó terjesztői és képviselői voltak mindenkoron. A mai és a régi protestáns dogmatörténet tehát nem eléggé alapos Theologia. 6