Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Horváth Sándor: A bűnszenny
216 HORVÁTH SÁNDOR élettér keretében bűnszennynek. A lekötés a szabadság következménye. Ettől függ az egyes cselekedetek csoportosítása, irányítása és az erkölcsi élet fölépítése. Ott, ahol ez nem található, hiányzik az erkölcsi épület, az összehordott anyagra pedig sem összességében, sem egyes darabjaiban nincs ráírva az értelem bélyege, nincs az esse sec. rationem szerint alakítva. Az embernek mint erkölcsi lénynek pedig abban kellene kiemelkednie a természet adottságai fölé, hogy saját sorsát és énjét alakítani tudja. Ez az istenképiség celsitudo-ja és nitorja, az a feltűnő fényesség és tisztaság, amelynek a valóság fölötti uralom kifejezőjének, az erkölcsi személy állandó kísérőjének kellene lennie. Istennek természetéhez tartozik ez a kiválóság és mindenek fölött való ragyogás. Az értelmes teremtménynek ezt le kell mintáznia és a történés, a küzdelem árán kell Isten fényességéhez hasonlóvá lennie. Ha ez önmagában vagy az utána való törekvésben hiányzik, akkor sötétségben marad és egyszínűvé válik az alsóbbrangú teremtménnyel. Ennek a rangnak az elvesztését mondjuk bünszennynek, amelynek hordozóit az értelemben és az akaratban kell keresnünk. Az értelem azért szennyeződik be, mivel a vezetésre alkalmatlannak bizonyul. Fényének ragyognia és az erkölcsi élet útját megvilágítania kellene. Ehelyett maga is a sötétségben marad és a hamisságtól elvakítva az erkölcs terén vezetni és világítani nem képes Az akarat pedig gyöngesége miatt mondandó beszennyezettnek. A cselekvő személy erejét képviseli. Általa van hatalma és uralma a tulajdonképeni emberi élet szervei fölött, sőt, mint fönnebb említettük, még az értelem gyakorlati beállítottságának az értéke is tőle függ. Mikor erre a szerepre alkalmatlanná válik, a cselekvő személy szégyenfoltjává válik, mivel ilyen tehetetlenség elvének a hordozója. A bűnszenny úgy a tisztán személyi méltóság elértéktele- dését, mint pedig a természet lerongyolódását jelenti. Annak, akinek úr gyanánt kellene járnia a világ adottságai között, szolgává válik, akinek pedig lelki erői révén fényleni és feltűnő tisztaságban kellene megjelenni, lerongyolódva, elerőtlenedve és tehetetlenül áll szemben minden történéssel. Bűnszenny az erkölcsi rend bomlása nemcsak az egyénben, hanem a közösségben is. Mindazt, amit az egyes emberről mondtunk, vonatkozik a közösségre is, amelynél az erkölcsi személyiség még sokkal jobban kidomborodik, mint a fizikai személynél. Amit a nemzet lelkének mondunk, olyan általános célkitűzésből származik és táplálkozik, mint az egyén lélektani személyisége. A közösségnek pedig aszerint válik ez díszére vagy szégyenére, amennyiben ennek a megvalósítására erős akarattal és öntudattal törekszik, vagy pedig ezt föladva, mindennel megbarátkozik. Az erő helyét a gyöngeség, az egyirányú mozgásét az ingadotzás, a nagy nemzeti vagy állami célkitűzésekét pedig az alacsony ösztönök kielégítése foglalja el. Az egyén és a közösség dicsősége, tehát az, amit fönnebb nitor-nak mondottunk, attól függ, hogy milyen cselekedetekben
