Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Juhász Miklós: Egy fejezet Mária Terézia valláspolitikájából
EOY FEJEZET MÁRIA TERÉZIA VALLÁSPOLITIKÁJÁBÓL 151 egyházi ténykedések végzése céljából kijáró és a plébánosok jogkörét sértő prédikátorokról. Bár kimondott tilalmat nem tartalmaz ez a rendelet, a gyakorlatban mégis kiterjeszti a Kollonich-féle explanatio intézkedéseit a privilégizált vármegyékre is, ami állandó súrlódást idézett elő az 1691-iki törvény betűjéhez ragaszkodó protestáns prédikátorok és az 1749-iki királyi rendelet szellemét követő katolikus papság gyakorlata között.1 Nemcsak a legközelebbi artikulált luteránus helység papja tett kísérletet arra, hogy bejárjon a vallásgyakorlatot nem élvező községek híveihez — a konzisztórium ismételten tiltakozik az aszódi prédikátor hévízgyörki látogatásai ellen, és kéri Grassalkovich kamaraelnököt, mint földesurat, hogy hajtsa alattvalóit a bagi-i plébános joghatósága alá — hanem a helybeli református lelkész illetéktelen beavatkozását is távol kellett tartania. Az 1761 február 18-iki konzisztóriumban mondanak köszönetét a helytartótanácsnak, hogy eltiltotta a kecskeméti kálvinista prédikátorokat — miután a konzisztórium ismételten, de hatástalanul figyelmeztette őket — attól, hogy az ottani luteránusoknak kiszolgáltassák a szentségeket. A püspök most azon fáradozik, hogy Pest megyével is elismertesse és végrehajtassa ezt a rendeletet. Egyúttal a konzisztórium arra kéri a helytartótanácsot, hogy Szentesen is intézkedjék hasonlóképen, nehogy az ottani kálvinisták elbizakodjanak az érdemük nélkül kapott kegyen, amely szerint kőtemplomot építhettek és valamilyen kilengésre vetemedjenek. 1757-ben a püspök a saját hatáskörében tiltja meg a jenei református prédikátornak, hogy az ottani luteránusokat keresztelje, eskettesse és temesse. Amely helységben a protestánsoknak nem volt vallásgyakorlatuk, ott a konzisztórium mindig úgy döntött, hogy a temetés alkalmával csak akkor harangoztathatnak, ha a plébánost elhívták a haldoklóhoz. Az 1746-ban Nógrád megye területén lefolyt vizitáció — amely természetesen kiterjedt a megye protestáns lakosságára is — érvényt szerzett annak a helytartótanácsi rendeletnek, amely szerint vegyes vallású helyeken a temetéseknél mindegyik fél használhatja a harangot, tekintet nélkül arra, hogy kié a tulajdonjog. A nem artikulált helyeken az akato- likusok a plébános joghatósága alatt álltak : gyermekeiket ő keresztelte, házasságaikat ő áldotta meg, ő temette el őket. Természetesen a stóla is őt illette. Több helyen, mint Szentmártonkátán is, a reformátusokkal kötött, Pest megyétől is megerősített szerződés biztosította ezt a jogot a plébánosnak. A gyakorlatban azonban nagy nehézségekkel járt a szerződés végrehajtása. 1757 augusztus 18-án is, éppen az említett szent- mártonkátai plébános panasza foglalkoztatta a konzisztóriumot : az ottani reformátusok háromszoros — 1722-ben, 1738-ban, 1743-ban kötött — szerződésük ellenére is a pándi prédikátorhoz jártak és a stólát sem akarták fizetni. A királyi rendeletekre hivatkozva, komoly figyelmezMályusz i. ni. 9—10.
