Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
M2 PAPP IMRE talansága. Öröklét után vágyódik. Ez a rejtett vágy «kimondhatatlan fájdalmat» visz istentelensége hősies akaratába.1 Nietzsche ateizmusa «a legfájdalmasabb ateizmus, amely az istenölés következményeinek megrendítő bemutatkozásaiban fejeződik ki».1 2 Nietzsche «természetes lényege szerint nagy istenkereső».3 Isten halálának látomása örök nyugtalanságba űzi. A «meghalt Isten» árnyéka visszatér nála. A megtagadott transzcendenciától nem tud szabadulni. Szűk neki a Föld látóhatára, nem tudja kielégíteni az idő tovasuhanása. Neki öröklét és végtelenség kell. «Ha Nietzsche gondolkodásának vezérlő alapiránya : Isten nélkül elérni magában a valóságban az ember legvégső felfokozását, mind határozottabban látszik nála, akaratlanul és öntudatlanul is, hogy az ember véges léte transzcendencia nélkül nem teljesülhet».4 A megtagadott transzcendens lény helyére istenivé abszolutizált evilági kategóriákat vetít : az «örök visszatérés», a «hatalom akarata», az «élet», az «emberfeletti ember» mitikus látomásban istenivé végtelenült képzeteit.® Kielégületlenségéből felszakadó nyugtalansága Nietzschei mitikus álmodozásokba viszi. Ez az «idealisztikus» étosz ellensúlyozza nála az istentelenség sivárságának érzetét. Hartmannál is — miként Nietzschenél — az ember foglalja el Isten megüresedett trónját. De az Isten helyére magasult ember Hartmannál nem istenül emberfeletti emberré. Isten helyén is ember marad : véges, esékeny, erőtlen paránya a mindenségnek. Józansága és mély valóságérzéke meggátolják Hartmannt, hogy radikális Isten-tagadását idealista-panteista álmodozásba hígítsa. Viszont józansága nem jelent materialista érzéketlenséget és tompaságot a lét eszmei értéktartalma iránt. Ezért valami különös kettősség hatja át Etikáját : egyrészt a lét és élet értéktartalmainák finomérzékü meglátása, másrészt pedig a transzcendenciába, világfölöttiségbe utaló vonatkozások következetes eltagadása. A gazdag értékvilág föltárása és megláttatása valami nemes rajongást és «idealista» lelkesedést, míg a magasabb értelem tagadása pesszimisztikus borongást visz a műbe. Ennek a kettős étosznak mintegy szintézise és egybetörése a léttragédiát elszánt büszkeséggel vállaló «heroizmus» étosza. Ezt az étoszt nem színesíti mitikus álmodozások ködös reménykedése, mint Nietzschénél. Hartmann hidegen tekint a megsemmisülés felé és ebből a hideg tekintetből lobban elő a halállal büszkén szembenéző hős étoszának lángja. Ez az étosz nem egyedülálló a modern filozófiában és szellemi életben. Sokkal szélsőségesebb kifejezést talált ez az etikai szellem Nietzsche másik szellemi örökösénél, az exisztenciálfilozófus Heidegger- nél, akinél Nietzsche ateizmusa metafizikai nihilizmussá fokozódott. 1 Jaspers: i. m. 385. 1. ‘Jaspers: i. m. 381. 2 Brandenstein : i. m. 492. 1. * U. o, 3 U. o.
