Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
ISTEN ÉS ERKÖLCSI LÉT HARTMANN ERKÖLCSBÖLCSELETÉBEN 143 Az aforisztikusan felvetett nietzschei gondolatokat Heidegger vezeti el a végső következtetésekig. Az Isten-nélküli konkrét, valós ember létének metafizikai analízisét nyújtja. Heidegger számára a konkrét ember-lét a filozófiai öneszmélés kiindulása és tárgya : a létért remegő gyönge ember, aki egyedül áll a nem-léttel szemben. «Belevetve» a létbe, az ember alapélménye a szorongó kérdezés, az aggodalom.1 Az embernek nem szabad belevesznie a nyers létbe, tényiségbe : újra és újra vissza kell tántorodnia az önelvesztés veszélyeitől, vissza kell találnia «igazi lehetőségeihez». S mi az ember-lét végső lehetősége Heidegger szemében? A halál.1 2 Az ember-lét a létmindenség csúcspontja és mégis «halálba omló lét» (Sein zum Tode). Az ember a halállal szemben találja meg igazi önmagát. Kitépi magát a mindennapok szétfolyásából, visszatér önmaga egyetlen igazi belső lehetőségéhez. A semmiből «kivetve a létbe», az ember a semmi felé zuhan. De éppen ebben a nagy zuhanásban lobban fel az ember-lét igazi nagysága és szépsége. Itt szakad fel az ember nagy létigenlése. Ha már az élet zuhanás a halálba, hát legyen ez büszke kilob- banás, világos tudatú és elszánt akaratú önelsujtás ! Csak a hétköznapok emberének nincs bátorsága a halálfélelemre.3 A megsemmisülés felé bukva, az ember ura önmagának. Halálba zuhanó léte egyúttal «szabadság a halálba».4 A halál tárja fel az ember eredetét és végcélját. Valójának teljessége elé állítja. Az ember így hősies elszántsággal túlemelkedik a széthullás immanens törvényein. Szabad lesz halálba- bukásában : önmaga hulló létének irányítója. Szabadon és hősies elszántsággal vállalja a megsemmisülésbe zuhanó életsorsot. Önfeledten veti magát a nem-lét felé. Mer az lenni, ami. Az ember-lét véges, megsemmisülésbe száguldó lét. De szabad és szabadságában minden más lény fölé magasodik. Szabadságában büszkén vállalja a lét tragikumát. Nietzsche még vágyódott örökkévalóság után. Heidegger nem. ismeri ezt a vágyat. Az ő étosza a véges lét igenlésének étosza : betölteni a létet akkor is, ha az megsemmisülésbe zúduló, halálraváló lét. Ez a megsemmisülést büszkén vállaló «hősies étosz» töri át a hart- manni Etika világnézeti pesszimizmusát is. A hartmanni ember hősies elszántsággal vállalja sorsát. Tudja, hogy ereje elvész a világmindenségben, hogy korlátoltsága nagyon szűk lehetőséget nyit számára. De ez a tudat nem csökkentheti erkölcsi erejét. Az erkölcsi erő független a sikertől. Kicsiny létdimmenzióban is gyűlhetnek elsodróan hatalmas erkölcsi erők. Bármennyire is átérzi és átéli az ember végességét, örökös elégtelenségét, nem szabad kívánnia 1 Sein und Zeit. Erste Hälfte. Halle a. d. S. 19354 180—225. L a U. o. 263. 1. » U. o. 254. 1. 4 U. o. 226. 1.
