Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Horváth Sándor O. P: A pápaság mint a vándoregyház világossága és erőssége (Folyt.)
4 HORVÁTH SÁNDOR O. P. hálával gondolhat arra az eligazításra, amelyet a természetjog és a társadalmi kérdések terén a pápáktól kapott. Hogy a ferde emberi elgondolás és a hatalom túlkapásai mire képesek, a történelem tanúsítja. Hogy mennyire eltávolodhat természetes rendeltetésétől a vagyon, hogyan lehet az egész élet középpontja és értékmérője a tőke, ma már mindenki tudja. Hogy milyen könnyű belekerülni az ilyen és hasonló áramlatokba és olyan elvek szolgáivá válni, amelyek divatosságuknál fogva tetszetősen hangzanak, az evangélium szellemét azonban nem tükrözik vissza, napjainkban észlelhetjük kézzelfoghatólag. Az emberiség testvériségének elméleti és gyakorlati tagadása, a szellemnek a vér általi helyettesítése, azok a divatos jelszavak, amelyek a hivőt egy az evangéliumtól idegen táborba csábítják. Ilyen és hasonló kérdések megoldásánál bizonyul Péter utóda világosságot terjesztő tanítónak, tekintélye és esetleg parancsszava révén pedig az evangélium aklába visszaterelő vagy ott megtartó erőnek. Nem a pápák feladata, hogy politikai vagy gazdasági elméleteket alkossanak. Erre nincs megbízatásuk Krisztustól. De nekik kell megvizsgáltok az emberi elgondolásokat és ezeket az evangélium szempontjából értékelniük. Hogy az emberiség nem lett a szélsőséges szocializmus és kommunizmus áldozata, az a kapitalizmus brutális eszközeivel dolgozó szerveknek csak részleges érdeme. A szellemi szerzőség Rómáé. Megmutatta, hogyan lehet a jogos kívánságokat kielégíteni, anélkül, hogy a szélsőségek érvényesüljenek. Nagy világosság támadt a hívők lelkében, de azoknál is, akik a pápák szavát hallották, ott azonban, ahol megvetették, vagy nem a szeretet és a szociális igazság keretében akarták e kérdést megoldani, a zavar csak még nagyobb, a probléma pedig még súlyosabbá vált. A pápa tanítása alapján mindenki tudta, hogy hová nem szabad mennie, ha az evangélium vonzókörében meg akar maradni és hogy meddig mehet a korszellemmel, anélkül, hogy Krisztust el kellene hagynia. Ez a világosság árad ki a pápaság minden hasonló megállapításából és közléséből : az evangélium és a kultúra összeegyeztetése, illetőleg az utóbbinak az evangélium mértékére való visszavezetése. Megbecsülhetetlen értékű fényforrás a pápaság ebbeli tanítói szereplése, de sorsa legtöbbször az, ami Mesteréé: a megvetés. A gyakorlati élet minden megnyilvánulásán végig kellene mennünk, hogy a pápaság jótékony befolyását ebben az irányban kimutathassuk. Különféleképen nyilvánult ez meg az idők folyamán. Teljesen sohasem hiányzott. Ha pedig a gyakorlatban néha olyan utakon járt, amelyeken a «sedens»-t nem a currus triumphalis vitte, tudjuk a mondottakból, hogy ez nem a tanító-Péter hiányait jelzi. Az egyházi hatalom konkrét képviselői is koruk gyermekei és azzá is válhatnak, mert ennek megakadályozását Krisztus nem ígérte meg.1 1 Ha akár a történelem, akár a közvetlen tapasztalat adatai ilyesmit föltétlenül bizonyítanak, azt oda kell besorozni, amiről az Egyház a próféta szavaival panaszkodik, sír és tart bűnbánatot : viae Sion lugent
