Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Papp Imre: Erkölcs és vallás viszonyának problematikája
376 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN Tivadarról nevezett Vilmosnak a keresztény tökéletességről szóló tanítását dolgozza fel. Vilmos a Szent Tivadarról nevezett bencés mosontor apátja volt, akit Szent Bernáthoz barátság fűzött és aki a barátság hatása alatt cisztercitává lett. Akkor élt, amikor a dialektika és a filozófia föllendülése új kort nyitott, amikor Abaelard írt és a skolasztika kezdődött. Vilmosban eggyé fonódik a bencés Regula hagyománya Szent Bernât szellemével, a patrisztika által közvetített ágostonos tanítás a cisztercita misztikával. Az 1119 és 1148 között írt mind a 15 művének voltaképeni tárgya a lelki életről szóló tanítás a szeretet szintézisében. Az emberi élet út az Istenhez, az Istennel való tökéletes egyesüléshez, amelyben a lélek tökéletesen hasonlóvá lesz Istenhez. Vilmos szerint a lelki élet sztatikus elve az Isten- képiség. Az Istenhez való hasonlóság összekapcsolja Istennel a tőle végtelen messze eső teremtményt, az embert. A Szent Ágostonból forrásozó tradíció alapján fölismeri az emberben a Szentháromság képét. A lelki élet dinamikus elve a szeretet, ez vezeti, irányítja, hajtja, alakítja életünket. A teremtő Isten szeretetet adott az embernek, hogy hozzá visszatérjen és belerajzolta leikébe a Szentháromság képét, hogy vele állandóan kapcsolatban maradjon. A szerző az első részben (3—65. old.) Vilmos tanításának dogmatikai alapjait rögzíti le. Ebből kitűnik, hogy a szóbajövő dogmatikai tételeket illetőleg orthodoxiájához nem fér kétség. így határozott fogódzópontot ad a később szóbakerülő és a katolikus tanítás szempontjából aggályos, vagy legalább is félreérthető kifejezések biztos értelmezésére. Vallja, hogy az Isten teremtő, akivel szemben minden más csak részesedik a létből, nem maga a lét. Helyesen vélekedik az eredeti bűnről, amely Isten képét eltorzítja, továbbá a megváltásról és a megigazulásról, amely az eltorzított képet helyreállítja. Kiemeli a közvetítő Krisztus tökéletes Isten-képiségét. A keresztény tökéletességet belegyökerezteti Krisztus misztikus és eucharisztikus testébe. Ugyancsak az első részben (2. és 3. fej.) tárgyalja a kolostori élet külső (szegénység, magány, testi munka, lelki atya, lelki olvasmány, kórus) és belső (önmegtagadás, erények, imádság) gyakorlatát. Amíg a külső gyakorlat Szent Benedek Reguláját tükrözi, a szerzetesi élet «servitium dominicum»-nak mutatkozik be, addig a belső gyakorlatban Szent Bernât szelleme üt át, a «servitium dominicum» átalakul a szeretet tapasztalati ismeretére törekvő «schola cari- tatis»-szá. Krisztus szent embersége iránti áhítatnak, amely a középkort jellemzi, forrása Szent Bernât. Az ő hatása alatt helyet ad ennek Vilmos is, azonban ez nála csak átmenet a szentháromsági misztikához. A második és egyúttal főrészben (66—245 old.) minden oldalról megvilágítja Vilmos központi gondolatát, a szeretetet. Hitünk minden ember felé néző titkát ebből a szempontból tekinti : a bűnt, a megváltást, az Egyházat. Először azt kutatja, hogy mi a szeretet Vilmos szerint. A szerző nehéz feladatot oldott meg, hiszen Vilmos idejében nem voltak készen a tudományosan cizellált fogalmak, nem volt kidolgozott tudományos módszer. Éppen ezért először összegyűjti a különböző művekből a vonatkozó helyeket, aztán a szöveg- összefüggés és a patrisztikai adatok alapján megállapítja a mondatok értelmét,
