Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: Egyháztörténet és eszmetörténet
212 IVÁNKA ENDRE rázhatatlan tény volt, «hard fact», és mely Konstantinus további életében azokat a lépéseket követi, melyek során ebből a külső, a csodajel és a csodálatos siker hatása alatt bekövetkezett meghódolásból és meghajlásból belső átalakulás, belső megtérés lett, az első bizonytalan próbálkozásoktól kezdve, amikor Konstantinus ezt a látomást még az általa megszokott soláris monotheizmus kereteibe akarta beleállítani, és Krisztus monogrammját Soi és Mars szimbólumai közé keverte, egészen addig, amíg — halálos ágyán — végre a keresztség szentségét vette fel? Ha valamelyikben, akkor az első felfogásban érvényesül a letűnt liberális korszaknak az az előítélete, hogy a megtérés csak akkor lehet őszinte, ha az illető lelki szükségletének, vallási hajlamainak és lelkületének megfelel — úgyhogy a végén a vallás tartalma nem több, mint ennek a lelkiállapotnak a kifejezése és vetülete —, külső isteni beavatkozás pedig, mely előbb külső meghódolást erőszakol ki az illetőből, amit csak azután követ az elmélyülés és a lelki hozzáidomulás, csak a mesék (vagy a tudatos, tendenciózus kitalálások) birodalmába tartozhatik. Mindenesetre sokkal racionalistább az a felfogás, mely Konstantinus megtérését már abban a keresztény (vagy legalább kereszténybarát) nevelésben látja megalapozottnak, melyben Konstantinus eszerint a felfogás szerint már Constantius Chlorus házában részesült volna (Constantius türelmességébe egészen következetesen kereszténybarát, sőt keresztény meggyőződést magyaráznak bele ennek a felfogásnak a hívei) és tudatosan, és a keresztény vallás világos ismeretében történtnek tekinti Konstantinus megtérését (volt-e akkor egyáltalában szükség a látomásra?), mint az a felfogás, mely a megtérés folyamatának kezdetét a látomás tényében látja, és magát a folyamatot ügy értelmezi, hogy az lassú kiemelkedés volt a korszak általánosan elterjedett, synkretistikus soláris monotheizmusából a tiszta keresztény vallás felé. így jutottunk el ahhoz az elvi kérdéshez, melyről e sorok elején szó volt. Konstantinus megtérésének a története — éppen a természetfölötti okot és hátteret illetőleg — sokkal világosabban áll előttünk, ha nem tételezzük fel azt, hogy már a nevelése tette őt fogékonnyá a keresztény hit elfogadására (amire egyébként más alapunk nincs, mint Constantius Chlorus türelmessége), és hogy azután az ő megtisztult vallási érzése, a kereszténység igazának a belátása vitte őt rá a megtérésre (mert így a látomásban nagyon könnyen nem látunk többet, mint ennek a kész lelki dispozíciónak a szubjektív élményi kifejezését), hanem ha egyszerűen elismerjük a ránk maradt források elbeszélését, mely szerint Konstantinus a látomás időpontjában még azt sem tudta, hogy ez a látomás a keresztény hitre fogja őt téríteni, hanem csak azt, hogy látomása volt. így aztán teljesen érthetővé válik az ő synkretizmusa, sőt az a synkretizmus, amit nála (úgy a szimbólumok használatában, mint egyes kijelentéseiben) megállapíthatunk, újabb
