Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: Egyháztörténet és eszmetörténet
EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS ESZMETÖRTÉNET 213 bizonyítékká válik a látomás valósága mellett. Ez a magatartás csak úgy magyarázható, ha valóban látomása volt, de eleinte nem volt tisztában ennek a látomásnak jelentésével és horderejével (ami nem csak arra vonatkozik, hogy eleinte nem tudta, hogy az, amit látott, a Krisztus-monogramm volt, hanem arra is, hogy a Krisztus-jelet eleinte a solaris monotheizmus szimbólumainak sorába állította). Az a felfogás, mely Konstantinus megtérésének az őszinteségét csak akkor tartja biztosítottnak, ha feltételezzük, hogy Konstantinus már az első lépést a kereszténység lényegének világos ismeretével és teljes tudatossággal tette, éppen a látomás jelentőségét fokozza le, és úgy kezeli azt, mintha a látomás valósága csak akkor lenne elismerhető, ha ez a látomás egyúttal Konstantinus belső dispozícióját és vallásos lelkületét fejezte ki, azaz, mintha a látomásnak végeredményben csak szubjektív értéke lenne. A lényeg pedig — Konstantinus magatartásában — az, hogy egy objektív tényt (a látomást és az azt követő csodás győzelmet) Konstantinus eleinte a megszokott, szubjektív keretekbe akarja beleállítani, bele akarja kombinálni az eddigi, soláris-monotheista hitébe (ami aztán módot is nyújtott a látomás pogány interpretációjára), míg végre ez a tény, melynek valósága elől ő nem tud kitérni, szétrepeszti az ő megszokott hitének a keretét, és rákényszeríti őt a megalkuvásnélküli, synkretizmustól mentes, teljes és tiszta kereszténység elfogadására (igaz, hogy csak az életének utolsó pillanatában jut el ehhez a végponthoz). És így van ez általában ebben a korban. Veszélyes anakronizmus lenne azt hinni, hogy a kereszténységnek mint vallásnak az elfogadását mindenütt megelőzte volna a kereszténységgel járó új vallásfilozófiai és szellemi kategóriáknak a megértése. Ha ez Így lenne, akkor a kereszténység fellépése egy szellemtörténeti folyamatnak következetes, immanens okokból magyarázható következménye lenne, nem kinyilatkoztatott vallásnak megjelenése a megváltásra szoruló emberek között. A keresztény vallás csak azután dolgozta ki a maga szellemi formáit, kategóriáit, schémáit. Első mgejelenésekor (mindaddig, amíg a kereszténység át nem formálta a maga értelmében az egész gondolkodásmódot és a filozofálás módszerét) a keresztény tartalmat az eddigi gondolkodásmód kategóriáiban és formáiban kellett kifejezni, és a két gondolatvilág (a kinyilatkoztatott, keresztény vallási tartalom és a görög filozófiai világmagyarázat formája) közötti találkozás az egész szellemtörténet legérdekesebb problémája. Innen van az, hogy a vallási tartalom ennek a kornak a kifejezésében mindig némileg deformálódik. Ez szükséges, mert a megszokott szellemi formák csak lassan idomulhatnak hozzá a kifejezendő, merőben új tartalomhoz. így lesz a keresztény megváltástanból, Origenes gondolkodásában, egy félig gnosz- tikus, félig neoplatonikus «világdráma», mely mint egy kozmogonikus folyamat végnélküli rhytmikában örökké megismétli magát, így kerül
