Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Bendefy László: Johannes Ungarus 1261 körüli utazása
146 BENDEFY LÁSZLÓ valóban nem hiányoztak: Tuktdn és Elegag fejedelemasszonyok megkeresztelkedtek, sőt Dyonisos, Tebriz püspöke is katolikus hitre tért, és azontúl a Rómával való egyesülés gondolatának harcosává szegődött. Ezekből a levelekből az a benyomásunk, hogy IV. Miklós a legszebb reménységekkel nézhetett a perzsiai hittérítés várható eredményei elé. 1291 augusztusában a pápa újabb két követet küldött Argun kánhoz, mégpedig Guillelmus de Chieri és Matthaeus de Chieti ferences testvéreket. Az volt a megbízatásuk, hogy rendjük több tagját maguk mellé véve kezdjék meg a komoly, rendszeres hittérítő munkát Perzsiában, és adjanak keretet az eljövendő feladatoknak. Feladatuk megkönnyítésére a fejedelmi család tagjaihoz címzett 30 db ajánlólevelet vittek magukkal. Azonban miközben a követek Itáliában az elutazáshoz készülődtek, Argun hirtelen meghalt. Utódjaként fivére, Kajkatu kán (1291—1295) követte a trónon. Uralkodása idejében semmi sem zavarta a hittérítés művének menetét ; a jó mag kicsirázott és tekintélyes fává nőtt. A testvérek csendes és buzgó munkájának eredménye tulajdonkép Kajkatu utódjának Bajdu kánnak (1295) idejében mutatkozott meg igazán. Bajdu Dokuz katun ötödik fiának, Targáj (vagy Tarakáj) kánnak a fia, tehát Hulagu unokája volt. Családjában a keresztények szeretete hagyományos volt, sőt nem egy szál fűzte őket a legszorosabban a római hithez. Bajdu tehát igen jelentős kedvezményekben részesítette a kereszténységet, olyannyira, hogy az a mohamedánok féktelen dühét váltotta ki és a szelídlelkű uralkodót alig párhónapos uralma után meggyilkolták. Szinte természetes, hogy most az ellenkező oldalra billent a mérleg. A feltörő mohamedán erők Argun fiát, Ghazdn kánt ismerték el uralkodóul (1295—1304). Ettől az időponttól kezdve már csakis moha- medánus uralkodók ültek Perzsia trónján. Ghazán kán uralma bizonyos - - elég rövid — türelmi időszakkal kezdődött, de csakhamar engednie kellett a dervisektől felizgatott mohamedánus tömegek kívánságának, mire megkezdődött a keresztények üldözése. Nemcsak a keresztény templomokat és kolostorokat, hanem még a pogány szentélyeket is elseperte, lerombolta, felperzselte a nép vak dühe. Végül is — ahogy Fr. Jordanus O. P. jelentésében olvassuk — Perzsiában a megmaradt kevésszámú keresztényen kívül akadt még valamelyes zsidó, de pogányhitü mongol nem, mert azok már addig is vagy mohamedánok voltak, vagy ezekben az időkben tértek át a próféta vallására. Azt a meghasonlást, amelyet ezek az események idéztek elő, az egyiptomi mamelukok szultánja nagyon ügyesen ki tudta használni. Lassan-lassan mind előbbre nyomult anélkül, hogy Ghazán megfogyatkozott seregei neki ellenállhattak volna. Ez a körülmény a kánt gondolkozóba ejtette. Bár csakis a politikai események
