Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Szabó Elek: Diákélet a XIV. századi ferences törvényhozásban
IRODALOM LITERATUR — BULLETIN 185 tései vannak a kánonjogi nyelvben a paroecia szónak, mi az egyházi hivatal és javadalom ; vagy pl. az erkölcsi személy elnevezésének története, az erkölcsi személynek fogalma, a lényegükre vonatkozó teóriák (a fikciók, a jogi realitás, célvagyoni elmélet), a területi és személyi plébániák stb. Ügy látszik, az egyházi hivatal egyik lényeges jegyének tartja a szerző azt, hogy joghatósági hatalom kapcsolódjék hozzá. Pedig a 145. kánon 1. §-a szerint pusztán a rendi hatalomban való valamiféle részesedés is elég. A plébániai hivatalnak nemcsak külön vagyonjogi, hanem általános jogalanyiságát is tagadjuk a plébániai javadalom mellett. Az egyházi javadalom az 1409. kánon szerint est ens iuridicum ... constans officio sacro et iure percipiendi reditus ex dote officio adnexos. A kettő t. i. a hivatal és a vele kapcsolatos vagyoni ellátás együtt teszi ki az erkölcsi személyt, a plébániai bene- ficiumot, mint ahogy a lélek és test egy fizikai személyt tesz ki. — Nem látjuk a kódexben sehol sem alapját az általános kánonjogi jogalanyiság és a vagyonjogi jogalanyiság olyan nagy elkülönítésének, mint ahogy szerzőnknél jelentkezik. A második rész sokfelé ágazó vizsgálódásainak eredménye, hogy a plébániai hívek összessége a ius commune szerint nem erkölcsi személy ; de a kódex nem teszi lehetetlenné, hogy a ius particulare azzá szervezze. Nálunk meg is történt ez, amikor az első világháború után a magyar püspöki kar elrendelte, hogy az egyházközségek, mint a plébániai hívek szervezett, kényszerítő jellegű összessége, mindenütt megalakíttassanak s minisztertanácsilag láttamozott, illetve jóváhagyott mintaszabályzatot is kiadott. Hosszasan fejtegeti a szerző az egyházközségek jogi természetét s arra a megállapításra jut, hogy az egyházközségek a kollegiális jellegű erkölcsi személyek közé tartoznak, vagyonjogi jogalanyisággal bírnak s különböznek egyéb plébániai erkölcsi személyektől. A mi szemléletünk szerint általános kánonjogi jog- alanyiság illeti meg az egyházközségeket, melynek mindenesetre leginkább szembetűnő része a vagyonjogi jogalanyiság. A harmadik rész az egyházközségi adó lefoglalhatóságáról szól a világi jog szerint. Ez is bevezetéssel kezdődik, mely végrehajtási jogi előismereteket ad, aztán szól a bírói és közigazgatási végrehajtásról és megint sok érintkező kérdésnek tárgyalása után a kúria jogegységi tanácsa által hozott 88. számú polgári döntvényével azonos eredményre jut, hogy t. i. az egyház- községi adó, ha bevett felekezethez tartozó egyházközségről van szó, foglalásmentes. A felhasznált irodalom hatalmas jegyzéke, kimerítő név- és tárgymutató zárja be a könyvet. A szövegben — példás lelkiismeretességgel — csillaggal jelzi a szerző azokat a műveket, melyekhez nem tudott hozzájutni. Móra Mihálynak az egyházi (egyházközségi) adó és az egyházközség tárgykörébe vágó munkája az idevonatkozó nem éppen gazdag irodalomban messze kimagaslik. A nagy tudománnyal, a problémák meglátásával s azok mélyére hatolással, a polemikus részekben is nyugodt hangon megírt, a jogtörténetben csakúgy, mint a jogdogmatikában teljes felkészültséget mutató
