Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Kecskés Pál: Hittudományi feladatok a szoc. enciklikák nyomán
HITTUDOMÁNYI FELADATOK A SZOCIÁLIS ENCIKLIKÁK NYOMÁN 119 és engedelmességre, határozott különbséget tesz aközt, ami az állam létének elengedhetetlen feltételét adja s ami az idők változásának van alávetve, s például az államforma kérdésében felment a megmerevedett s már rendeltetésének megfelelni nem képes berendezéshez való kötöttségnek a kényszere alól. Midőn a magántulajdon jogosságát elvileg vitán felül helyezi, ugyanakkor a tulajdonviszonyoknak, a tulajdon korlátainak a társadalom adott létfeltételei szerinti rendezésének a szükségességét is hangsúlyozza. Midőn a kapitalizmust mint a gazdálkodás történetileg kialakult formáját méltányolja, a gazdasági élet átalakulásának a lehetősége elől sem zárja el a tekintetet. Midőn még vita folyik arról, hogy vájjon a munkáskérdés csak a keresztényi kari- tász, vagy pedig a jogvédelem és a jogérvényesítés szempontjából bírálandó-e el, a munkásszervezetek jogosultságát habozás nélkül elismeri s megszervezésüket szorgalmazza. S hogy XI. Pius sem veszítette el szemei elől azokat a nagy perspektívákat, melyeket XIII. Leó tárt fel, egyéb megnyilatkozásaitól eltekintve, a Quadragesimo anno minden tekintetben a kor eszmeszintjén mozgó, sőt a szociális haladást egyenesen sürgető kijelentései igazolják a legjobban. Legyen elég csak a társadalom hivatásrendi szervezetére vonatkozó megállapításaira utalnunk, melyek akkor hangzottak el, midőn a fasizmus a maga szempontjaitól irányított kísérletétől eltekintve, ez a kérdés még csak néhány teoretikus elmét foglalkozta- tott. Akik elmaradottsággal, a helyzethez alkalmazkodás hiányával szeretik az Egyházat vádolni, súlyos ellenbizonyítékkép találják magukkal szemben az utolsó pápák szociális tanításait, melyek harsonaszerű elevenséggel ébresztgetik a közönybe és elfásultságba sekélyesedő közvéleményt s korszerű cselekvést sürgetnek a sokszor nehezen mozgó állami apparátustól. XIII. Leónak s utódainak örök érdeme, hogy idejében felismerték az Egyháznak a társadalmi problémában mélyrenyúló érdekeltségét s az erkölcsi iránymutatás jogát tekintélyük egész súlyával igénybe vették. Az az alapvető megállapítás, hogy «az Egyház nélkül a társadalmi kérdés nem oldható meg», — minden kétséget kizáróan tudatossá teszi, hogy a társadalmi életet az Egyház nem tekinti semleges területnek, aminthogy az emberi természet alapos ismerete alapján nem is tekintheti annak. Hiszen az ember a társadalomba születik bele s egyénisége a társadalom egész lényét áthálózó hatásainak a szövedékében alakul. A modern társadalomlélektan, de az egyéniséglélektan is kétségtelenné teszi, hogy a társadalmi függés nem korlátozódik az ösztönök síkjára, hanem a legmagasabbrendű szellemi, erkölcsi életnek is figyelmen kívül nem hagyható alakítója. Az ember mindenesetre ontológiailag egyéni lény is s egyénileg is kötelezi az erkölcsi felelősség, de egyénvoltában is az (ontológiailag értett) faj individualizált alakja s erkölcsi világa a közösség értéktudatának, meggyőződéseinek, életnézésének
