Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Ivánka Endre: Sacrum Imperium és Rex Christianus
«SACRUM IAtPERIUM» ÉS «REX CHRISTIANUS« 41 Lothar részét. A IX. század vége felé újra független longobárd királyok lépnek fel, ezek a császári méltóságot is elnyerik (habár ezeknek legitimitását később, a karoling jogfolytonosság gondolatának hatása alatt, többen kétségbevonják, amint freisingi Ottó velünk közöl). I. Ottót is csak akkor koronázzák császárrá, amikor a longobárd koronát már elnyerte, és kötelezettséget kell vállalnia, hogy amennyiben másnak adja át a longobárd királyságot, akkor az illetőnek esküdnie kell, hogy Rómát és a pápát megvédi minden ellenséggel szemben. Később a longobárd koronával, a vaskoronával való megkoronázást úgy tekintik, mint a császárrá való koronázásnak járulékát, annak mintegy előkészítő rítusát. A római császárt — úgy olvassuk a «De regimine prin- cipum» Aquinoi Szent Tamásnak tulajdonított, de a XIV. század elejéről származó harmadik könyvében — két koronával koronázzák : Milánóban a vaskoronával, melyet Monzában őriznek, annak emlékére, hogy Nagy Károly legyőzte a longobárd királyokat, és Rómában azzal a koronával, melyet a pápa maga helyez a fejére. III. A függő királyságok. Ezekután már megértjük, hogy középkori szemmel nézve mit jelent az, hogy egy királyság, mint például a cseh királyság, a németrómai birodalomhoz tartozik. Nem a német királysághoz való tartozást jelenti ez (erről legfeljebb, hogy modern kifejezéssel éljünk, a «personalis unio» esetében lehet szó, mint pl. a longobárd királyság esetében), hanem a római birodalomtól való függést. Amint az ókorban a szoros értelemben vett római birodalom, a római császár közvetlen uralkodásának alávetett tartományok körül vannak véve olyan királyságoktól, melyek a római birodalom fennhatósága alatt állnak, de belső ügyeikben megtartották függetlenségüket, ugyanúgy függnek — középkori elgondolás szerint — a római császártól azok a keresztény királyok, akiket a királyi koronájuk a német királlyal ugyan egyenrangúakká tesz, de akik mint keresztény királyok, az egész keresztény oikumené fővédnökének és fővezérének, a római császárnak elsőbbségét ismerik el, úgy kifelé (a pogányok elleni közös harcokban) mint egymás között (amennyiben a legfőbb bírói hatalom a királyok és országok közötti vitákban őt illeti meg). Ezt a tényállást a középkorban elég gyakran határozott formában juttatják kifejezésre: Amikor III. Ottó Miesko lengyel királyt megkoronáztatja, előbb római patríciussá nevezi ki a lengyel fejedelmet, annak jeléül, hogy nem mint német király, hanem mint római császár adja neki a királyi koronát. És amikor I. Endre király 1053-ban kivívja Magyarország függetlenségét III. Henrikkel, német-római császárral szemben, aki Péter király behódolására támaszkodva a német-római birodalom fennhatóságát akarta elismertetni
