Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Artner Edgár: Még egy-két szó Nagy Konstantin kereszténységéről
MÉO EOY-KÉT SZÓ NAGY KONSTANTINUS KERESZTÉNYSÉGÉRŐL 131 A konstantinusi esettel kapcsolatban csak Szent Szylveszter gesztái képviselik a legendás elemet, de éppen Piganiol szinte csodálkozva állapítja meg, hogy egy-két tévedésen kívül különösen a topográfiái adatok ebben is feltűnően igazaknak bizonyultak. Mi nem lepődünk meg ezen ; a keresztény archeológia régóta méltányolja a geszta-irodalom ilyen irányú hasznavehetőségét.1 «Ezt a felfogást a modern, kritikai történetírás természetesen nem tette magáévá...» — folytatja Ivánka, majd előadja, hogy mi volt «a múlt században úgyszólván egyedül uralkodó felfogás» Konstantinus korszakalkotó lépésének megítélésében. Hogy ez a felfogás csakis a racionalista körökben volt «úgyszólván egyedül uralkodó» akkor is, amely felfogással szemben a katolikus tudósok éppen nem lekicsinyelhető tábora a legújabban történt felfedezésekkel mindinkább megbizonyuló hagyományos nézetet fenntartotta, arról a cikk nem vesz tudomást. De nem találjuk annak említését sem, hogy az utóbbi évtizedekben, különösen az ú. n. milánói rendelet 1913-i jubileuma óta, mennyien foglalkoztak e kérdésnek egyes részleteivel a legbehatóbb kutatások alapján. Ezek között Piganiol munkája igen kis jelentőségű, bár tagadhatatlanul értelmesen megírt összeállítás.1 2 De ha már racionalista szerzők felé fordult, miért nem vette figyelembe az újabbakat. Ha pl. átnézte volna Burckhardt munkáját : Die Zeit Constantins des Grossen (Die Kultur der frühchristlichen Welt), Wien 1936., vagy a tárgyilagosságra törekvő Lietzmann tanulmányát : Der Glaube Konstantins des 1 Az eset egyébként a «legenda» szerint sem úgy ment végbe, miként azt Ivánka előadja. Ez annál feltűnőbb, mert Piganiol egészen helyesen adja vissza e ponton Eusebius ismert részletét. 2 Ezt meg kell engednünk a római történelem terén ismert nevű szerzőnek (v. ö. Essai sur les origines de Rome, Paris 1917., amelyet római topográfiái előadásainkban fel is használtunk, valamint legújabban : Histoire de Rome, Paris 1939. —V. ö. Rev. hist. 1939. 149. A. Grenier) bár erősen keresztényellenes kijelentései nem emelik tudományos értékét. Méltatlan dolog, hogy erőnekerejével neoplatonikusai érdeméül akar elkönyvelni minden jót, amit csak Konstantinus reformjai létrehoztak ; a kereszténységet, főleg papságot pedig úgy állítja be, mintha ezek mást sem tettek volna, mint a szegény hiszékeny császárt «fantazmagóriáik»-kal és a túlvilági ítélettel rémítgetve terrorizálták. Az újabban felkapott újplatonizmus való értékelésére még visszatérünk, de már itt helyesbítjük Piganiolnak azt a merészen odavetett állítását, mintha Nagy Konstantinusszal lépett volna a kereszténység a karitativ tevékenység terére. Erre vonatkozólag, bár újabb idevágó munkákról is van már tudomásunk, megelégszünk azzal, hogy rámutatunk egykori saját kutatásaink eredményére: Az ősegyház kommunizmusa c. munkánkra. Ennek első részében a szűkszavú forrásokból merített adatok tömege igazolja, hogy az üldözések korának Egyháza milyen fokban gyakorolta a testvéri szeretetet mindenki iránt. Éppen az újplatonizmus beható vizsgálata érlelheti meg az elfogulatlan szemlélőben azt a meggyőződést, hogy bölcselkedni, igazságokra rájönni már a pogányok is tudtak, de megvalósítani a megismert jót és helyeset : ez már keresztény lépés volt. 9*
