Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Ivánka Endre: Konstantin császár kereszténysége újabb megvilágításban
320 IVÁNKA ENDRE és más, hasonló mindenhez és nem hasonló semmihez sem, önmagában nyugvó és mozgásban lévő ; ugyanazok a fogalmak ezek, melyekről Platon a Parmenidesben tárgyal, és melyeket ő ott az Absolutum, a h—öv fogalmából, dialektikusán le akarja vezetni. Ez magyarázza meg ezt a kissé különlegesen ható fejezetet. A X. fejezet Isten örökkévalóságáról, az alwv és a XQ°V°S fogalmáról, és a naXaiôç rj/uegcôv névről szól. A XI. fejezet végre rátér az eÍQrjvr] fogalmára. Isten elgijvrj- nek mondható, amennyiben ő a világmindenség egységének forrása. Ilávra avrfjç écpierai, to /lieqiotov clvtôjv nXfj&oç èmoTQeçpovorjç eîç rrjv oXrjv évÔTrjra, xai rôv êjuqpvfaov tov navrôç nôXefiov êvovarjç eîç ôjuoeiôfj ovvoixíav (XI. 1, M. P. G. 3, 948 D). Minden utána vágyakozik, mert ő az, mely a /uegiaráv nXrjêoç-t, a létegységnek sokféle részekre szétbontott sokaságát, a változó és változatos létmindenséget, eredeti egységébe vezeti vissza, és a Kozmosz veleszületett belső meghasoniott- ságát egységes kibékültségbe oldja fel. Ez az eígrivr], melyet âepûeÇia- nak, szótlanságnak is lehet nevezni, mert èni nâoav yiyvcooxofiévrjv nqóodov ámvrjoía (M. P. G. 3, 949 A) minden megismerhető megnyilvánulás iránti mozdulatlanság, teljesen csak az Istenben van meg, de részesedik benne a lélek, ha minden változatos valóságot, minden megismerhető fogalmat túlhaladva, értelmen felül való egyesüléshez siet az Istennel (M. P. G., 3, 949 D), részesedik benne mindaz, ami a mindig változó, konkrét világban fenntartja, vagy csak fenntartani igyekszik határozott formáját, változatlan lényegét (M. P. G. 3, 952 C) A könyvet egy, az Isten «Egy»-ségéről szóló fejezet zárja le (XIII. fejezet), mely tudatos szimmetriában áll a IV., az áyadóv-ró\ szóló fejezettel ; a év a platonizmus másik hagyományos Absolutum-neve. Ez előtt a fejezet előtt még egy fejezet (a XII.) tárgyalja a âyioç áyíoov, ßaodevg ßaadeojv, xvqloç xvqÍcov, iïeôç űecov elnevezéseket. Az idézett helyek alapján könnyen megérthető, hogy ez a «kon- stantinusi» trias eredeti neoplatonikus környezetében mit jelentett : egy emanációs schéma ez, mely az Istent egyrészről mint a véges valóságok változatos sokaságának ideális foglalatát tekinti, mint a minden ideát szellemi egységbe összefoglaló ősideát, másrészről mint a létesülő világ létforrását és végül — mivel a véges lét magábanvéve bukást jelent, távolodást a teljes és tökéletes léttől — mint azt az erőt, mely a véges létek sokaságát megint reabszorbálja az ősegységbe, megszüntetve azt az ellentétet, mely a véges lét természetében meg van adva (tov é/.i<pvXiov tov navrôç nóXe/xov). Éppen ez az utolsó megjegyzés mutatja, hogy mennyire nem-keresztény környezetből származik ez a fogalmi schéma. A neoplatonizmus gondolatvilága ez, mely szerint a véges létnek már maga a létezése is kiszakadást jelent a teljes lét ősegységéből és bukást, melyet csak az ősegységbe való teljes beleolvadás, feloldódás, a véges lét megsemmisülése tehet jóvá. Konstantin császár vallási magatartására egészen jellemző, hogy ebből a gondolat-
