Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Zimándi Pius: Pázmány Péter a társadalmi kérdésről
AZ ÚJABB BÉCSI EOYHÁZJOG 263 tekintélyű kifejezője. Markáns egyénisége túlmagaslott szőkébb hazáján. Amellett, hogy mint államférfi tevékeny részt vett a nyugatfrank politika irányításában, kimagasló szerepet vitt az egyházi életben is. Harcos egyénisége gyakran juttatta konfliktusba a világi hatalmakkal, sőt magával a pápával is. A nagy érsek tanításával foglalkozik a bécsi hittudományi kar docense, Franz Arnold, aki korábban szintén Köstler hallgatója volt. (Das Diözesan- recht nach den Schriften Hinkmars von Rheims. Eine Untersuchung über den Ursprung und die Entstehungszeit des Diözesanrechts. Wien, 1935 ; itt említjük névrokonának, a tübingeni Franz Xaver Arnoldnak munkáit : Die Staatslehre des Kardinals Bellarmin, München, 1934 ; Zur Frage des Naturrechts bei Martin Luther, München, 1937.) A szerző bevezetésében Stutz Ulrichra hivatkozik, aki szerint az egységes római püspöki egyház és a germán saját egyház konfliktusából fejlődött ki az egyházi beneficium. Azelőtt az egyházmegyét a püspök saját belátása szerint igazgatta, a jog csak a más püspökségekhez való viszonyt szabályozta. Az egyházmegye területén a püspök — mondhatnók mai kifejezéssel — szuverén úr volt ; a saját egyház gondolata azonban beleütközött ebbe az omnipoten- ciába. A saját egyház támadása után a püspöki kormányzás jóformán a városi egyházakra volt visszaszorítva. A nagy berlini kanonistára utal a szerző is (Einleitung, 1. 1.), aki az alcím szerint az eiedet és a keletkezési idő problémáját akarja megvizsgálni. Ha azonban művét elolvassuk, az első csalódás az, hogy benne éppen erről a problémáról nincs szó. Talán a bevezetés jobban eligazít a szerző szándékáról. Ott pedig ez áll : Hinkmár iratai tiszta képet adnak arról, hogy mi volt a jog a püspökségben, milyen fokban fejlődött ki a beneficium, milyen jogok illették a püspököt és a metropolitát, mint alakult ki a per- és büntetőjog, milyen volt az egyház és az állam közti viszonyra vonatkozó egyházi kívánság. (2.1.) Ez már jobban sejteti a mű jellegét és tartalmát, amelyet a rendszer nem éppen szerencsésen juttat kifejezésre. Nehezen lehet megérteni, miért beszél az első fejezetben (Die Pfarre) a klérikus nevelésről és az egyháziak rendi kötelezettségéről is, amely első fejezet így valami, az alsóbb klérikusokra vonatkozó általános határozmányokkal személyi jogfélének felelne meg, a fentieken kívül kibővítve a beneficiális joggal és néhány liturgikus és fegyelmi előírással. A pöspökről és a metropolitáról a második fejezet (Diözese- und Metropolitanverband) szól, a harmadik fejezet (Gerichtswesen) a per- és büntetőjogot tárgyalja, a negyedik fejezet Die Kirche im staatlichen Recht címet viseli és a szerző itt dolgozza fel, — alig érthető módon, — a házassági jogot is. Ami a felhasznált anyagot illeti, Arnold könyvében megtalálható Hinkmár ama nagyszámú levele, jogi irata, amelyet Migne a Patrologia latina (Paris, 1879.) 125., 126. kötetébe felvett. A tárgyait anyag nagysága imponáló. Kifogásolható azonban, hogy inkább irodalomtörténeti ízű a feldolgozás, nem érződik ki, hogy a szerző Hinkmár korába maradéktalanul bele tudott helyezkedni. Hiába keressük a nagy érsek idejében érvényes nyugat
