Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Zimándi Pius: Pázmány Péter a társadalmi kérdésről
246 ARTNER EDGÁR mányi karoknak kifejezetten mintaképül állított fel, a lateráni egyetem, külön tanszékeket állított fel az egyháztörténelmen kívül a patrológia és az ókeresztény régiségtan számára.2 A napjainkban működő papságból, főleg az idősebb korosztályúak közül, csak kevésnek volt része annak idején rendszeres régészeti előadásokban. Vagy ha hallgattak is ilyeneket, azok elég kezdetlegesek voltak ahhoz, hogy kellőképen méltányolni lehetne rajtuk keresztül ennek a tudományszaknak értékét akár önmagában, akár pedig különösen a hittudomány szempontjából. Régebben ugyanis majdnem járványszerű volt, hogy mindent az apologetika szolgálatába iparkodtak állítani. így történt ez az ókeresztény archaeologiával is, amelynek — mint tudvalevő — keletkezési ideje éppen a hitújítás korába esett, felvirágzása pedig a múlt század racionalista világába, amikor a kereszténység védekező helyzetbe szorult. Kapva-kaptak tehát mindkét alkalommal a hit tisztaságáért, majd később a kereszténység jövőjéért aggódó lelkek az új felfedezéseken és alaposan kihasználták azokat polemikus vagy hitvédelmi célzattal.3 Habár elég fiatal a keresztény régiségtan, hiszen mint tudományszak jóformán csak De Rossi működése óta vehető számba,4 mégis e rövid néhány évtized alatt, éppen említett kapóssága következtében, egész tekintélyes hagyomány-koszorú fonódott köréje. Az igaz és téves, biztos és bizonytalan állításoknak, logikus következtetéseknek és merész képzet- társításoknak, alapos tételeknek és ingatag hipotéziseknek olyan tömkelegé tette csakhamar bizonytalanná a tájékozódást az egyre növekvő számú emlékek között, hogy sokakban kételyek támadhattak a kibontakozás lehetőségét illetőleg. Ebbe a készülő Bábelbe villámcsapásként hasított bele századunk elején az ú. n. «keleti hipotézis». Először csak a keresztény művészet eredetének kérdését feszegette, de csakhamar átterjedt az ókeresztény archeológia egész területére és két táborra osztotta a szak művelőit. Minthogy elejétől fogva soraiban jeles katolikus régészek is voltak találhatók, nem lehetett a mozgalmat racionalista támadásként kezelni és ha az újdonság varázsa nem egy tekintetben túlzásra ragadta is ennek az irányzatnak képviselőit, főleg az újonnan feltárt keleti emlékeknek jelentőségét a rómaiak fölé emelni akaró szándék terén, nem tagadható az eszmék tisztázódása tekintetében elért érdemük. Mert igaz ugyan, hogy e régészeti mozgalom szellemi hátterét a modern vallástörténeti iskola képezi. Miként ennek minden törekvése oda irányul, hogy a kereszténységet úgyszólván maradék nélkül a hellenista Kelet vallási és egyéb kulturális adottságaiból vezesse le, épúgy szerették volna az evangélium 2 Pontificium Athenaeum Lateranense, Commentarium, Romae 1938, 99. sk. old. 3 Ilyen jellegű munkák pl. Panvinio Onofrio : De ritu sepeliendi mortuos apud veteres Christianos et de eorum coemeteriis, Romae 1568. — Boldetti : Osservazioni sopra i cimiteri de’santi martiri ed antichi cristiani di Roma, u. o. 1720. — Gener S. J. : Theologia dogmatico-scholastica ... 6. köt., Romae 1766—1777. 4 Cecchelli : Origini romane delParcheologia cristiana, Roma 1929.
