Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Schütz Antal: A glosszolalia
202 SCHÜTZ ANTAL A prófétálás itt nem elsősorban a titokzatos jövő föltárása, bár ez nincs kizárva (cf. 1 Cor 1414) ; nem is okvetlenül hallatlan nagy dolgok kijelentése ; hanem a Lélektől sugalmazott és áthevített buzdítás, mely elsősorban a hallgatóknak a «lelkére beszél» (cf. 1 Cor 1424). Ezért jelenségi oldaláról tekintve közérthető, rendes beszéd, mely a közösségnek épülésére szolgál. Pszichikailag a prófétáló tudatosságának és szándékosságának alá van vetve : megszakítható és abbahagyható. Ez persze nem zárja ki, hogy első jelentkezése mindenestül a sugalmazó Lélek indítása alatt áll ; annyira, hogy akit ér, az kénytelen megszólalni (cf. 1430). S ez az önkénytelenség, valamint a prófétálásnak közösségi jelentősége szükségessé teszi mint ellenadományt és próbakövet a megítélés adományát (discretio spirituum), mely a benyomások szerint sokkal általánosabb volt a korintusiaknál is, mint a prófétálás és nyelveken- szólás. A prófétálással szemben a glosszolaliát az jellemzi, hogy elragadtatásban, extázisbán történik. Az elme ilyenkor nyugszik ; csak a Szellem szól ; az ember és beszélő szervei csak eszközei. A jelenségi oldalról legszembetűnőbb jellemzéke, hogy nem érthető magában, csak ha valaki értelmezi. Olyan benyomást tesz, mintha valaki előtt teljesen idegen nyelven szólnának — ebből a szentpáli hasonlatból nyilvánvaló, hogy nem idegen nyelv ; ha az volna, nem lehetne hozzája hasonlítani. Olyan, mint a fuvola- vagy citerahangok megfelelő közök és egymásután nélkül : dallamtalan ; olyan, mint az elmosódott, bizonytalan trombitaszó, melyből a katona nem tudja kivenni, hogy csatajel. Ezért a kívülállóra, a be nem avatottra úgy hathat, mintha őrjöngők kiáltozása volna. Pedig nem lehet azt mondani, hogy a beavatottak előtt a teljes zűrzavar benyomását teszi. Igaz, ők sem értik, és ezért nem tudnak épülni rajta, mint pl. a tanításon vagy prófétáláson. De a nyelveken-szóló maga épül, hisz Istennek szól. Sőt maguk a jóindulatú «avatott» hallgatók is, akárhányszor még értelmező nélkül is megragadnak belőle valamit. Hisz az Apostol szerint vannak a nyelveken-szólásnak fajai: yévrj yXcoao&v, van köztük könyörgés, hálaadás, dicsőítés, zsoltár, himnusz. Tehát tartalmának értelmezés útján nyert ismerete nélkül is nyújt fogódzópontokat osztályozásra. S ha nem is lehet osztályozni, általában is angyal-nyelv, titok-mondás benyomását kelti. A nyelveken-szólás alakilag sem egynemű jelenség. Vannak ott sóhajtozások, ujjongások, gügyögések, tehát inkább egyes hangok és hangsorozatok ; azután vannak szó jellegű hangalakulatok, közben a hallgatók nyelvismerete számára idegen nyelvű szók is, főként a liturgiából, mint allelúja, hozsanna, abba, maranatha ; s végül van összefüggő és jellegzett (zsoltár, himnusz stb. benyomását keltő) beszéd. Az a kép, mely az Apostol előadásából elénktárul, nem igazolja, legalább nem a glosszolalia ügyében, azt a gyakran olvasható kijelentést, hogy nekünk ma lehetetlen megállapítani, mi ment végbe a korintusi gyülekezetben. Látjuk, jól megjellegzett, aránylag sokvonású képet nyújt
