Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja. II.
AZ EGYHÁZJOGI IRODALOM ÚTJA 67 cezúra, amely elválasztotta az egyház vigensjogát és bizonyos interpretációs jelentőség mellett a jogtörténetbe utalta a régebbi anyagot. A jogdogmatikai módszer előtérbe került a vigens jog tárgyalásánál. A jogtörténeti iskola tanítása tulajdonképen egy pozitív és egy negatív mozzanatra bontható fel : a történeti anyag és szemlélet hang- súlyozása a jogban, valamint részben ennek következményeként a természetjog létének tagadása. Jelentősége nem annyira abban a nemlegesnek mondható felfogásban rejtőzik, amelyet a természetjoggal szemben elfoglalt álláspontja jellemez, hanem inkább abban a pozitívumban, hogy a figyelmet ráirányította a jogfejlődésre, a jogban szerepet játszó történeti elemek vizsgálatára, az okleveles anyag kiaknázására, egyszóval az addig elhanyagoltabb történeti szemléletre. Amikor pedig ez az iskola a jogtudomány folytonosságát, egyes szakaszai összefüggését kutatta, szükségképen foglalkoznia kellett az egyházjog forrásaival, amely jognak a XII—XIII. sz. óta a jogtudományban aligha jutott olyan kiemelkedő szerep, mint a történeti iskola uralkodó planétája idején. Igaz másfelől, hogy ez a kapcsolat, — az egyházjog nem feltétlen előnyére — még ma is egyesekben azt a hitet kelti, hogy az egyházjog és a jogtörténet elválaszthatatlan szimbiózisban élnek, hogy az egyházjog beleszorítható a jogtörténetbe.1 A történeti iskola alapjában véve visszahatás volt a XVII. és XVIII. sz.-beli természetjogi iskolák túlzásai ellen ; amikor Savigny-ék hadjáratot indítottak a természetjog ellen, ebben bizonyos mértékig a jogász jutott szóhoz a nem jogász természetjogi filozófusok ellenében. A történeti iskola jogászai az ész- vagy természetjogászatot a tudományos hatáskör túllépésével vádolták és mint jogászi dilettantizmust igyekeztek félretolni.1 2 A természetjogi felfogás erőssége, hogy tudata mélyen az emberi lélekben gyökerezik, hiszen az emberek a tételes jog fölötti parancsokat mindig elismerték ; lényegében az az archimedesi pont, amelyből az 1 Ez a felfogás nem vet számot az egyházjog tudományának újabb fejlődésével, nem tud szabadulni attól a tévedéstől, amely az egyházjogban csak holt anyagot lát, nem pedig a XX. század legátfogóbb törvénykönyvében kodifikált és ezenfelül egyéb hatályos jogforrásokban élő jogot. A tételes jogászok bizonyára tiltakoznának az ellen, hogy a tételes jog a jogtörténetbe szoríttassék. Pedig logikai hiba nélkül alig lehetne ezt csupán az egyházjogtól megkívánni. Az kétségtelen, hogy a jogtörténetnek tárgya nemcsak a világi, hanem az egyházi jog is, sőt Európában jelentős mértékben tárgya, viszont a kor nívóján álló egyházjogásznak méltányolni kell azt, amit a Codex az egyházjog részére és általában az élő egyházjog a jogász számára jelent. Az a kanonista, aki fölött a történeti iskola vitathatatlan eredményei teljesen nyomtalanul suhantak el, éppoly egyoldalú, mint az, aki az egyházjogban csak történeti anyagot lát. A történeti anyag és szempont még oly fontossága sem menti fel az egyházjogászt a dogmatika művelésétől. 2 Notter, A természetjog. Felolvasások a Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának üléseiből. 56. sz. Budapest, 1906. 3 I. 5*
