Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: A modern individualizmus és a történelmi protestantizmus
334 IVÁNKA ENDRE hatalma törte le a test istenellenes erejét), de még mindig csak előkészítése a tökéletes, Szent Lélek-i egyháznak, melyben az isteni szellem teljesen áthatja az emberit, teljesen magába oldja fel a testi valóságot. Látszólag tehát leghatározottabban tagadják az emberinek, mint olyannak az öncélúságát, legerősebben hangoztatják a teljes odaadás szükségességét. «Harmadik» egyházként várják a «Szent Lélek birodalmát», melyben minden hierarchikus rend, minden tanítói tekintély, minden egyházi hatalom megszűnik — nem azért, mert az emberi egyéniségnek akkor teljesen szabadna érvényesülnie, hanem azért, mert az Isten szelleme akkor teljesen át fogja hatni az embereket — azokat tudniillik, akik az új egyház kiválasztottjai ; mindenki részesül majd közvetlen isteni megvilágosításban, hogy a hit titkait megértse és a Szentírást magyarázhassa, mindenki közvetlenül nyeri el az Isten kegyelmének ajándékát, közvetítő eszközök, külső szentségek nélkül, mindenkiben teljesen töri le az Isteni kegyelem a bűnös emberi hajlamokat, úgyhogy már a földi életében is a tökéletesség legmagasabb fokára juthat, nemcsak bűntelenné, hanem a bűnre képtelenné is válik1 és a földi életében is az örök boldogságot érheti el.2 Ez — elvileg legalább — az individualizmusnak, az emberi egyéniség, a «földi» emberiség érvényesülésének kimondott ellentétje. De csak látszólag, mert az emberi egyéniség korlátlan érvényesülését épúgy mozdítja elő az, aki az ember teljes spiritualizációját — már a földi életben is — megvalósíthatónak tartja, mint az, aki egy ilyen spiri- tualizációt egyáltalában nem tart szükségesnek és az ember életcélját az immanens emberinek tökéletes megnyilvánulásában látja. A lényeges mozzanat az, hogy mind a két felfogás, a túlzott spiritualizmus és a teljes immanentizmus egyaránt tagadja azt az emberi létben adott feszültséget, mely az ember szellemi rendeltetése, erkölcsi törekvése között egyrészről és az önző, anyagias «testi» ember között másrészről fennáll— még a megváltott emberben is fennáll mindaddig, amíg az Isten «ki- szabítja őt e halál testéből» (Rom. 7, 21.). Hogy az egyik felfogás a Szent Lélektől áthatott, a «Szabadság Szellemétől» vezérelt, teljesen spiritualizált lélek működését látja az ember tetteiben, a másik az immanens emberi jellemnek, a szabad emberi személyiségnek az önkifejeződést — ez nem jelent alapvető ellentétet a két felfogás között, szemben azzal az alapvető egységgel, mely az emberi cselekvések megítélésében és értékelésében mind a két felfogásban mutatkozik. Mert mind a két felfogás jogosnak és megengedettnek tartja az emberi én teljes kiélését, korlátlan érvényesülését, ha csak a benne rejlő életerő tisztán, őszintén és töretlenül jut kifejezésre — ezzel szemben lényegileg 1 Errores Beguardorum et Beguinarum 1 (Denzinger-Bannwart Enchiridion14 471. “ Errores Beguardorum et Beguinarum 4 (Denzinger-Bannwart Enchiridion14 474.
