Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: A modern individualizmus és a történelmi protestantizmus
MODERN INDIVIDUALIZMUS 333 fizikumnak kifejezése, megjelenési formája. «Igazság» számára nem tartalom, hanem a szellemi életprincípium önkifejeződésének az őszintesége, «erkölcsiség» nem más, mint az énnek legmélyebb hajlamainak, legbensőbb jellemének megfelelő következetes magatartás, vallás, jogrend stb. csak az így önmagát kifejező, kifelé megnyilvánuló emberi személyiség szimbolikus vagy céltudatos alkotása ; objektív igazság, objektív szabály nincs : minden szellemi értéket csak az emberi személyiség teremt, mint belső életének külső szimbólumát és objekti- vációját.1 Az immanentizmus az individualizmus szükséges következménye. Ez merőben más felfogás mint az, mely az ember életének értelmét egy olyan célra való törekvésben látja, amely cél valamiképpen az ember legmélyebb vágyainak megfelel ugyan, de magábanvéve mégis transzcendens valami, és amely célnak az elérése éppen azáltal történik, hogy az ember objektiv ideálok szolgálatába áll, objektív igazságot ismer el, egy objektív erkölcsi rend megvalósítására törekszik és objektív érvényű életformákba illeszkedik bele. Érthető, hogy az individualizmus életfelfogása nem számol azzal a dualitással, azzal a belső feszültséggel, mely az elérendő, tisztán szellemi cél között egyrészről és a szolgálni nem akaró, gyenge vagy gőgös, tagadó vagy fellázadó emberi én között másrészről fennáll, — éppen azért, mert az emberi én minden megnyilvánulását egyaránt értékesnek tartja, ha csak őszinte kifejezése annak az egységes emberi személyiségnek, melyen belül a szellem és a test nem két egymással a lélekért harcot vívó princípium ellentétjét jelenti, hanem csak két egymást kiegészítő, párhuzamos kifejezési eszköznek polaritását. Az individualizmus szerint az emberi élet feladata nem a transzcendens szellemi ideálok megvalósítása az emberi világban, hanem az immanens emberinek teljes megnyilvánulása a szellemi világban. Az emberek nézeteinek, cselekedeteinek és intézményeinek nem az adja értéküket, hogy objektív szabályoknak felelnek meg, hanem az, hogy az emberi személyiség minél töretlenebben, minél tökéletesebben juthat bennük kifejezésre. Az önmegvalósítás és az önkifejeződés az emberi lét végcélja, nem pedig az emberinek egy magasabb szellemi, isteni rendbe való felemelése és átformálása. A késői középkor spiritualista szektái éppen az ellenkező felfogásból indulnak ki. Előttük még a kereszténység spiritualizmusa sem elég tökéletes ; a «Krisztus-i egyház» (mely a testet a szellem szolgálatába állítja) számukra még csak «testi» egyház, valamivel tökéletesebb ugyan, mint az ótestamentumi törvény (melyben csak a parancs 1 Nem hangoztathatjuk eléggé, hogy a szellemi értékek (igazságok, életformák stb.) «objektivációk»-ként való felfogása végeredményben abból az individualista gondolatból ered, hogy ezek csak az egyéniségben élő szellemnek külső projekciói, és az egyénekkel szemben nem rendelkeznek önálló értékkel.
