Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: Renaissance-kutatás és teológia
RENAISSANCE-KUTATÁS ÉS TEOLÓGIA 29 mozgalom adja meg a XIV. század politikai mozgalmainak is sajátságos jellemüket és eschatologikus hangulatukat. Amikor Dante üdvözli az alto Enrico-t (Par. 17, 82), VII. Henrik császárt és benne ismeri fel azt a «vezért» (DVX Purg. 33, 43 szerint), mely a krisztusi Egyház összeomlása után helyreállítja az igazi, új Egyházat, amikor bajor Lajos éppen a spirituales-mozgalomra támaszkodva magának vindikálja még az Egyház fölött is a legfőbb intézkedési jogot és a közvetlenül Istentől nyert legfőbb hatalmat, amikor Rienzo, a «Szent Lélek lovagja» (amint ő maga magát nevezi) arra hivatkozik, hogy az új világkorszak előfutárja nem hatalmas uralkodó, nem főpap lesz, hanem «despectissimus et pauperculus idiota»,1 akkor egy és ugyanannak a gondolatkörnek a hatását látjuk érvényesülni ; érdekes, hogy Rienzo esetében a «Szent Lélek Egyházának» a gondolatával már a régi római nagyság helyreállításának a motívuma párosul. De nemcsak a politikai vezetők ideológiájában, hanem a korszak népmozgalmaiban is nagy szerepet játszottak ezek a gondolatmenetek. Nem mindenütt mentek el odáig, mint Milánóban, ahol az 1282-ben meghalt Wilhelminá-t a Szent Lélek inkarnációjának tekintették, és egy Mayfreda nevű apácát a Szent Lélek helytartójaként tiszteltek, vagy Pannában, ahonnan Gerardo Segarelli Krisztus példájára tizenkét apostolt küldött szét az új, tökéletes egyház megalapítására. De az egész XIV. századon végig bukkannak fel olyan szekták vagy konventi- kulumok, melyek a «Szent Lélek birodalmának» gondolatát egyéni misztikájukban érvényesítik és ennek alapján az Egyházon belül kiváltságos helyzetet igyekeznek teremteni maguknak, vagy pedig kilépnek — belsőleg — az Egyház kötelékéből, még akkor is, ha külsőleg nem lépnek ki az Egyházból. Már a vienne-i zsinatnak kellett elítélnie a beguardok azon tévedését, hogy az ember már a földi életében olyan tökéletességre juthat, hogy továbbhaladás, magasabb kegyelmi állapot már nem lehetséges, mert így magánál Krisztusnál szentebbé válna ; ekkor az ima és az Egyház szentségei fölöslegesekké válnak részére ; ebben az állapotban a lélek már annyira át van hatva a Szent Lélek megszentelő hatásától, hogy a testi cselekedetek már nem bírnak visszahatni a lélekre, és így az ember mindent megengedhet testének, amit VIII. VIII. Bonifác pápától kezdve nem ismeri el a pápákat, hanem az avignoni «fogságban» látja a krisztusi Egyház megszüntetését : sappi ehe il vaso, che’l serpente ruppe, Fu e non 'e. (Purg. 33,34.) V. Kelemen pápa részére csak il guasco (Par. 17, 82) és V. Kelemen és a cahors-i származású XXII. János pápára vonatkozik Szent Péter szava a Paradiso 27-ik énekében : In veste di pastor lupi rapaci Si veggion . . . Del sangue nostro Caorsini e Guaschi S’apparecchian di bere (v. 55—59). 1 V. Ö. Burdach : Vom Mittelalter zur Reformation III, 2, 129.
