Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Móra Mihály: Magister Gratianus mint perjogász
MAGISTER GRATIANUS MINT PERJOGÁSZ 155 A kodifikáció célját nem valamely gyökértelen reformáció láza határozta meg, hanem egy, a múlthoz szorosan kapcsolódó jogmegújítási törekvés. Valóban találóan beszélt S e r é d i Jusztinián bíboros IX. Gergely Decretalese és az új egyházi törvénykönyv viszonyáról a római nemzetközi jogi kongresszuson 1934 november hó 16-án megtartott fent idézett előadásában instauratióról, mint a kodifikáció céljáról. A megújítás konzervatív jellegére mutat, hogy a CIC tartalmilag alapjában véve túljelentős mértékben nem hagyta el a klasszikus kor jogát, amivel persze nem akarjuk az azóta beállott jogfejlődést lekicsinyelni. Ha összehasonlítjuk a CIC-et az egyházi jog különböző periódusainak joganyagával, szembetűnő, hogy az egyházi jogalkotó a törvénykönyv épületéhez a XII—XIII. században kialakult jogból milyen szorgalmasan vette a köveket.1 Az azóta bekövetkezett jogfejlődés — az előbbihez viszonyítva — csekélyebb jelentőségű és mértékű. A CIC IV. könyvét is a Corpus Iuris Canonici dominálja, ez maradt 1918 pünkösdjéig a perjog főforrása. Ehhez képest V. Márton, X. Leó, a tridentinum, XIV. Benedek, XVI. Gergely jogalkotása, de a XIX. század végefelé és a XX. század elejének mintegy a CIC-et előkészítő jogalkotó tevékenysége is viszonylag kisebb jelentőségű. A kánonjogi doktrína lényegében már a klasszikus korban kialakult és ez — ha persze fejlődött is — lényegében, a főbb vonásokban nem változott. Itt kell keresni annak az okát, hogy a XX. század kánonistái még a CIC után is nem csökkent kedvvel forgatják a k 1 a s z- szikus kánonjog irodalmát. Arra a korra nézve, amikor a tudomány és a jogalkotás, de még a gyakorlat is olyan testvéri és elválaszthatatlan kapcsolatban állott, amikor a tudomány adta az 1 A CIC. jegyzetes kiadása kb. 25.000 esetben utal a régi jogforrásokra ; a Corpus Iuris Canonicire körülbelül 8000, az egyetemes zsinatokra kb. 1200, a pápai törvényekre kb. 4000, a római szent kongregációk törvényeire kb. 10.600, a kuriális ügyviteli szabályokra 400, liturgikus könyvekre kb. 800 esetben. L. Serédi, De relatione etc. pag. 17., A tudós hercegprímás, akinek a nehezebben hozzáférhető jogforrások szövegének kiadása (Codicis Iuris Canonici Fontes I—VII. v. ö. ismertetésünket Jogállam, 1937. évfolyam, 331. s köv. 1.) köszönhető kimutatta (1. fenti tanulmányát, 25—26. lap), hogy IX. Gergely Decretalese az új egyházi törvénykönyvre már annak kodifikálásánál nagy hatást gyakorolt. A Decretales 1971 fejezetéből 1437-et használt fel a CIC, összesen 3701 esetben. Pennafortei sz. Raimund munkájának első könyvét 873, második könyvét 838, harmadik könyvét 815, negyedik könyvét 261, ötödik könyvét 914 esetben értékesítette a CIC; a Decretales cikkelyei közül tizenkettőt 50—100 esetben, ötöt 100-nál több esetben, fejezeteiből tizenhetet legalább 10 esetben használt jogforrás gyanánt. Ez a kimutatás rendkívül érdekes. Hálára kötelezné Serédi kardinális az egyházjogot, ha ehhez az összevetéshez hasonlóan kimutatná, amire, mint a Fontes szerkesztője, eminensen hivatott, hogy milyen forrástani viszonyban áll a CIC-vel a Corpus Iuris Canonici többi része. Ugyanígy sor kerülhetne például a tridentinum és a CIC joganyagának viszonylatára.
