Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Kontor Lajos: Az egyházi javadalombetöltés szabályozása a háború utáni konkordátumokban
ÚJ HALÁLTÁNCIRODALOM 83 eme temetői mondáshoz fűződik : «Quod fuimus, estis ; quod sumus, eritis». Legjelentősebb ábrázolása a pisai Camposanto falfestményében maradt ránk (14. sz. 2. fele). A másik motívum a Halál-tánc (Todestanz). Ez fiatalabb az elsőnél és valószínűleg az ember és a Halál párbeszédére megy vissza, amely viszont a középkori «Streitgedicht» irodalmában gyökeredzik. A táncmotívum kialakulására viszont legfőképpen a germán nép ősi kultikus táncai és a misztika rokon képzetei hatottak erősen. Először a francia papság gondolt arra, hogy a halottak és az élők táncát, egybekötve a középkori irodalom kedvelt műfajával, a társadalomszatirával, az egyes társadalmi osztályok kigúnyolásával és a Memento mori gondolatával, képben ábrázolják, hogy a földiek élvezésében tobzódó embereket bűnbánatra intsék. Ők rendelték meg az ilyen képeket és helyezték el az egyházi épületek falain. Erre utal sok haláltánc elején a szószékről beszélő szerzetes vagy világi pap. Már a franciák verses szöveggel látták el a képeket, amelyekből később a haláltánc-dalok, a haláltánc-dialógusok és- drámák fejlődtek ki (az antik módra megszemélyesített halál vitatkozik az egyes rendek képviselőivel stb.). A középkor őszén, a 14—15. században beállott nagy szellemi átalakulás, mely a borzalmas és a vizionárius elemet, a lelki megrázkódtatásokat belevitte a művészet minden műfajába, az addig nyugodt és folyamatos haláltáncokból is drámailag mozgalmas egyes képeket, jeleneteket és drámákat formált. Ez az új típus Franciaországból indul ki és halad nyugat, észak és kelet felé. Stammler után és részben a hatása alatt a németek közül sokan foglalkoztak a haláltánccal. Buchheid Gert összefoglalta a haláltánc irodalmát 1926-ig (Der Totentanz. Seine Entstehung und Entwicklung, 1927), míg Wall- ner A. (1923), Thiele H. (1923), Breede Ellen (1924) és Dollriess J. (1928) a középkori haláltánc egyes szövegeivel, alapvető kérdéseivel foglalkoztak részletesen. Az újabb német haláltáncról, a halál és a túlvilág gondolatának régi, új és legújabb változatairól Leibrecht Ph. (1925), Unger R. (1925), Düring- Hirsch E. (1927), Grützmacher B. G. (1927), Hamburger K. (1929) és főként Rehm W. (Der Todesgedanke in der deutschen Dichtung vom Mittelalter bis zur Romantik. Halle 1928) írtak fontos műveket. Az idevágó legújabb angol és amerikai idodalomból csak Warren (1931), Whyte (1931) és Kurtz (1934) munkáira utalunk. A világháború megrázó élménye bizonyára az olasz, a francia, a spanyol és a szláv tudósokban is felkeltette a sírból kilépő és az élőket táncába kényszerítő halottsereg emlékét. A haláltánccal foglalkozó munkáikhoz, sajnos, egyelőre nem volt módunkban hozzáférni. Elek Oszkár (Athenaeum 1907—1909), Dézsi Lajos (Magyar Bibliofil Szemle 1924) és mások (pl. Ernyey József) kisebb értekezései után végre most a magyar irodalom és méltóképpen képviselve lesz Kozáky István1 hatalmas műve révén az európai haláltáncirodalomban. Kozáky 3 kötetre tervezett 1 A haláltdncok története. Első rész : A múlandóság ábrázolásai történeti fejlődésükben. (Bibliotheca humanitatis historica, a Museo Nationáli Hun- garico digesta. T. I.). 4-r., 342 1., 8 tábla és 2 melléklet. Budapest 1936. A Magyar Történeti Múzeum kiadása. (Német nyelven. Az 1. rész magyarul is.) 6*
