Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Kontor Lajos: Az egyházi javadalombetöltés szabályozása a háború utáni konkordátumokban
84 KARSAI (KURZWEIL) QÉZA munkájában (I. A múlandóság ábrázolásai történeti fejlődésükben. II. Danse Macabre. III. A mai haláltánc) a sok és értékes előmunkálat ellenére is igen nagy dologra vállalkozott. A legfőbb nehézséget ugyanis a feldolgozásra váró anyag óriási terjedelme mellett az okozza, hogy a téma a legtöbb esetben átnyúlik a művészet- és irodalomtörténet köréből a néprajz, a bölcselet-, vallás- és művelődéstörténet síkjába is. Mindez arra késztette Kozákyt, hogy a sokoldalú megvilágításra szoruló anyagot típusok szerint rendezve sorakoztassa fel, és elsősorban csak az egyes motívumok összefoglaló történetének megírására szorítkozzék. Ezen a téren azonban a legnagyobb részletességre törekszik : a halá-ltánc és a halott-tánc keletkezéstörténetét a maga egész terjedelmében akarja kutatás tárgyává tenni. Mindez azt mutatja, hogy Kozákynak nagy cél lebegett a szeme előtt : anyaggyűjtés és módszer szempontjából egyaránt újat akar adni. Lássuk, hogyan sikerült megvalósítania ezt a szándékát ! A most megjelent I. kötet első részében a középkori és az újkori haláltánc meghatározásával, a motívumkutatás szabályaival, a három alapvető haláltáncmotívum (halott, «Mindenki», Halál) rövid történetével stb. ismertet meg bennünket. Az olvasó nagy várakozását és érdeklődését azonban itt éri az első csalódás. Tömör és világos, jó lexikoncikkhez hasonló általános tájékoztatást várna, pontosan meghatározott alapfogalmakat, eligazító tárgyi és időrendi összeállításokat, egyszóval megbízható tudományos alapvetést kívánna, amint ez már a hasonló összefoglaló munkákban bevett szokás. Ehelyett azonban inkább elvont, laza fogalmazású fejtegetéseket kap, amelyekbe a szerző már eleve beleviszi a problémákkal telített tárgykör minden bizonytalanságát. A középkori haláltánc szerinte «a múlandóság gondolatának a 14. század második felében, spanyol, francia és olasz földön keletkezett ábrázolási módja». Az újkori haláltáncot pedig már nem is lehetne általánosabban meghatározni : «A mai ,általános emberi haláltáncfogalom’ szerint minden művet ,haláltáncnak’ nevezhetünk, amely tragikus halállal végződik, még akkor is, ha az illető műben sem a Halál, sem a halottak meg nem jelennek és ha a tánc motívuma is teljesen hiányzik ... Az újkori haláltánc ugyanis nemcsak a tragikus halálnak, hanem a földi bajokkal terhelt siralmas életnek is rajza. A ,Haláltáncot’ ilyenkor maguk a költők is ,Élettáncnak’ nevezik» (5. o.). Ilyen alapon persze mindent a haláltánc körébe vonhat. Másfelől arról is megfeledkezik itt Kozáky, hogy élesen elkülönítse a haláltáncnak és alapelemeinek egymástól nagyon is eltérő funkcióját a néphitben, a különböző kultúrák irodalmában és művészetében. Huizinga alapvető munkájában (Herbst des Mittelalters. München 1931, 193—212. o.) és az újabb német néprajzi és mitológiai irodalomban sok értékes adatot lelhetett volna erre. Az alapvető fontosságú néprajzi vonatkozások (a halálföne kiindulópontja ugyanis a halottak temetői táncáról szóló ősrégi népi hiedelem !) Kár, hogy ennek kidomborításáról a következőkben is megfeledkezik Kozáky. Pedig az említett követelményeknek némi tudomáynos önfegyelmezettséggel épen ő felelhetett volna meg legjobban, aki hihetetlen szorgalommal és
