Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Miért nem adja meg a keresztség az eredeti épséget?
MIÉRT NEM ADJA MEG A KERESZTSÉG AZ EREDETI ÉPSÉGET? i. A szentatyák előtt ez a kérdés még nem merült föl annak rendje és módja szerint. Pedig az ősállapotról való elgondolásuk álláspontján ugyancsak fölkínálkozott. Ha t. i. Szent Ágostonnal az eredeti állapotot természetfölötti és természetkívüli járulékaival együtt úgy fogjuk föl, mint az ((igazit», ha hozzá képest a bűn utáni állapot csonkítás, torzítás és rontás, akkor szinte elutasíthatatlan a kérdés : vájjon a keresztség, a megváltás hatásainak rendszerinti közvetítője, miért nem helyezi vissza az embert mindenestül abba az ((igazi» állapotba? Miért maradt meg éppen a legérzékenyebb és legszembetűnőbb ponton, a test és lélek ütközőjében a sátán kezenyoma? Igaz, az atyák az ő differenciálatlanabb teológiai álláspontjukon erre a kérdésre aligha találtak volna kielégítő feleletet. Ők még nem tudták kiboncolni a konkrét hitadottságokból a status naturae purae eszméjét, ezt a jelentős teológiai határfogalmat, melynek tartalma sohasem valósult és nem valósul meg, de a valóság alakulatainak és változatainak összemérése számára a biztos vonatkoztatási tengely és norma. A 13. század intenzív teológiai munkájának volt fenntartva azoknak az eszméknek és elveknek szabatos kidolgozása, melyek segítségével lehetővé vált előbb a 16. századi újítókkal, majd Baius-szal szemben ez az alapvető megállapítás : Isten teremthette volna az embert olyannak, amilyennek ma születik.1 Az atyákat fojtogatta Pelágiusnak az a vakmerő állítása, hogy az érzékiség rugdalódzása, melyet a közönséges hit a bűn következményének tekint, voltaképen az egészséges természet pezsdülése, «vigor naturae». Ők sokkal közvetlenebbül hordozták tulajdonmagukban a lázadó test és vér tragikumát, semhogy tisztulást és emelkedést áhító lelkűk egész szenvedélyével óvást ne emeljenek Pelagius ellen és természetszerűnek, sőt nagyszerűnek minősítsék azt, ami egy gyökeréig romlott kultúra máglyafényénél csak bomlásnak, torzításnak, lecsúszásnak volt minősíthető. A 13. század teológusai azonban világosan meglátták és biztos kézzel megvonták a határt : az ember-eszmével, a szellemi lélek és a 1 Denzinger: Enchiridion 1055. Theologia. 1
