Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Móra Mihály: Az egyházjogi irodalom útja
SZEMLE: A misztika meghatározása Goerres óta. A XIX. század elején Goerres «Die christische Mystik» című könyve volt az első, mely újból terjeszteni kezdte — éppen a szélesebb nem-tudományos körökben — a katolikus misztika ismeretét és megbecsülését, közel egy századig tartó elfeledettség és mellőzés után, melyet a «felvilágosodás» még katolikus körökben is okozott. Mert misztikusok voltak, de a misztikával foglalkozó irodalom — olyan, amely a katolikus műveltség szélesebb köreiben számíthatott volna érdeklődésre és megértésre — nem volt a barokk korszaktól a XIX. századig. Hogy Goerres művének milyen nagy és fontos hatása volt ezen a téren, az talán legjellemzőbben jut kifejezésre abban az ellenszenvben, melyet ez a könyv a liberális körökben kiváltott, amiről humoros tanúságot tesz az Immermann-féle Münchhausenben leírt könyvcsata. Goerresnél azonban a misztika még nem más, mint azoknak a csodálatos jelenségeknek az összessége, melyek úgy a szentek életét, valamint az Egyházat és a szentségeket kísérik és külső megjelenésükben is a belső, természetfölötti életforrásukra mutatnak. Éppen a rendkívüliség, a csodálatosság teszi itt a misztikum lényegét ; a misztikus megismerés, a látomás, az isteni valóság közvetlen, misztikus meglátása itt csak egy jelenség a többi között, és ezek a jelenségek együttvéve kevésbé a léleknek az Istenhez való belső viszonyát érintik — hiszen ezek csak külső jelei a belső szentségnek —, mint inkább arra szolgálnak, hogy ez a belső szentség az Isten által művelt csodákban külső megerősítést és bizonyságot találjon. Ebből a szempontból nagy haladást jelentett1 a misztika lényegének megértésében az a tendencia, mely a XIX. század második felében a misztikával foglalkozó irodalomban mindenütt érvényesült és P. Poulain 1901-ben «Des grâces d’oraison» címmel megjelent munkájában találta a leghatározottabb kifejezését : az a tendencia, mely a misztikus élményt elsősorban mint szubjektív lelki állapotot akarja jellemezni és leírni, és főleg a magasabb, bensőségesebb imaélet fázisait, formáit és fokozatait látja benne. A misztikus megismerés, az isteni valóság közvetlen átélése és átérzése így a misztika lényegévé válik, míg a csodás elem, a misztikus életnek külsőleg megfigyelhető jelenségei mindinkább az érdeklődés hátterébe szorulnak ; 1 Meg se kell mondanunk, hogy itt nem új felfedezésekről van szó, hanem csak a misztika XVI. és XVII. századbeli nagy mesterei által már megnyert belátásoknak és megállapításoknak újból való értékeléséről és megértéséről.
