Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Ivánka Endre: Mózes a középkori misztikusok és az ókori filozófusok megítélésében
MÓZES A KÖZÉPKORI MISZTIKUSOK MEGÍTÉLÉSÉBEN 157 mutat ez a hely Poseidoniosra, mint forrására, mert nemcsak stíluspéldát hoz fel, hanem azt is hangoztatja, hogy a magasztos stílusra való képességet az Istenség erejének kifejezésében csak az isteni hatalomnak igazi megértése és átérzése adhatta, tehát éppen Poseidoniosnak azt a meggyőződését tartalmazza, hogy az igazi költő az ősi időkben egyúttal az Istenség ismeretét hirdető tudós és törvényhozó volt, aki abból merítette úgy költői tehetségét, mint a törvény hozására és a tanításra való hivatottságát, hogy «az Istenit» (tó frstov) mélyebben bírta megérteni és felfogni. A másik hely pedig, mely szintén nyilvánvalóan Poseidonios befolyására vezetendő vissza, Strabonnak Mózesről írt fejezete. «Mózes» — azt mondja (760 Cas.) — «egyiptomi pap volt, aki az Egyiptomban uralkodó viszonyokat rosszalva, onnan kivándorolt ide (Palesztinába), és sokan követték őt, akik az isteninek igaz hivei voltak (nolXol xtjiwvxeç xó ftetov). Mert ő azt mondotta és tanította, hogy az egyiptomiak nem jól cselekszenek, amikor vadállatok és marhák képében tisztelik az Istent, és a líbiaiak sem. De még a hellének sem, akik emberi alakot tulajdonítanak az isteneknek. Mert csak egy az Isten, az a világmindenség, amely mindnyájunkat körülvesz és a földet és a tengert is magába foglalja, az, amit égnek nevezünk és kozmosznak és mindent magába foglaló természetnek.» Ezek Poseidoniosi hangok és mindenütt elő is fordulnak, ahol Poseidonios filozófiája hatást gyakorolt.1 Strabon a Poseidoniosi gondolatot itt csak annyiban másította meg, hogy Mózest a Poseidoniosi filozófiának tudatos képviselőjévé és hirdetőjévé tette, szemben a Poseidoniosi felfogással, mely benne a prófétát, a költőt, a vates-t látja, mely az ősember eredeti Isten- és természet-közelségében ösztönszerüen érzi és titokzatos kifejezésekbe burkolva (aivtxxopivwv xcov itaXaifijv Stç eíyov êvvocaç, Strabon 474 Cas.) hirdeti azt, amit tudatosan és tervszerűen kutat és tanít a filozófus. Ez Strabon racionalizmusából következik, amely annak is az oka, hogy a filozófiát ugyan nagyon tiszteli, de a régi vallások istenalakjaiban nem hajlandó többet látni, mint poppoXôxaç xtvàç rcpôç xoî»ç vrjraôcppovaç (Strabon 20 Cas.) mumust a nép, az örök gyermek részére. Strabon így folytatja tovább : «Vájjon merne-e gondolkodó ember ennek (a kozmosz-istennek) emberhez hasonló képet állítani ? Abban kell hagynunk a bálványfaragást, csak szent helyet készítsünk neki és abban tiszteljük őt istenkép nélkül... 1 «Natura hoc mihi praestat», mondja Seneca (de beneficiis IV 7). «Non intelligis Te cum hoc dicis, mutare nomen Deo? Quid enim aliud est natura quam Deus et divina ratio, toti mundo et partibus eius inserta?» Ugyanezt mondja Plinius is : «naturae potentia id est quod deum vocamus» (h. 00. II 27). Valamint Cicero is: «Omnium autem rerum, quae natura administrantur, seminator et sator et parens, ut ita dicam, atque educator et altor est mundus omniaque sicut membra et partes suas nutricatur et continet (De nat. deor. II 34, 86).
