Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Miért nem adja meg a keresztség az eredeti épséget?
KERESZTSÉG ÉS ÉPSÉG 11 kinyilatkoztatásból ténylegesnek ismerünk. S erre a meggyőződésre jogot ád először az az igazság, hogy Isten nem merev skémák szerint alkot, sem a természet, sem a kegyelem világában, hanem a művészi alkotás fogyhatatlan gazdagságával és szabad leleményességével, amint az ószövetségi bölcseségi könyvek ezer változatban elénk tárják. Másodszor pedig bizonyos, hogy az épség kiváltságában élő emberiség állapota kimeríti a paradicsomi állapot ismérveit : Elővételezi a végleges megdicsőülés jelentős mozzanatait1 úgy, hogy ennek következtében az egyes és a közösség a vallás-erkölcsi föladatok megoldása tekintetében lényegesen más (kedvezőbb) helyzetben van, mint volna ama kiváltság nélkül. Hogy ez nem természeti, hanem legalább formailag (quoad modum) természetfölötti állapot volna és ennyiben is paradicsom, magától értődik ; hiszen a keresztség útján adott épség mind tartalmában, mind eredetében meghaladja a természetet. De tovább lehet menni. Meg lehet mutatni, hogy a fönti értelemben vett keresztségi épség közlése csirában (virtualiter) tartalmazza mindazokat a mozzanatokat, melyek az épségen kívül még alkotják a szentírási paradicsomi állapotot, és így immanens következetességgel a szentírási paradicsom felé érleli és tereli a benne élő embereket. A természetkívüli kiváltságok logikáját lehet és szokás és kívánatos felülről, a halhatatlanságból kiindulva megépíteni, amint azt szereti megtenni Szent Ágoston. Azonban lehet ezt az építést alulról is kezdeni. Ez talán jobban meg is felel az empíria nagy iskoláját járt mai szellemnek, és jobban szolgálatába tudja állítani az újabb pszichológia tanulságait is. Azt állítom tehát, hogy az épség kiváltsága — mindig a fönti értelmezésben — belső logikával arra dolgozik, hogy megszűnjenek a mala operationis, sőt a mala passionis, és létrejöjjön a természettel való az a harmónia is, melyben a népi szemlélet elsősorban látja a «paradicsomot». Ami mindenekelőtt a valláserkölcsi értékekkel szemben való értelmi és akarati gyatraságot illeti, ennek a mélyebb emberismeret szemében két főforrása van. Az egyik mindenesetre az a földhözragadtság, melynek pszichológiáját megadja az ószövetségi bölcs : «A halandók gondolatai bátortalanok, és terveink ingatagok ; mert a romlandó test teher a léleknek, és a földi sátor lenyomja a sokat tűnődő elmét. Alig sejtjük azokat, mik a földön vannak, s csak fáradsággal arányozzuk, ami szemünk előtt vagyon ; az égieket pedig ki tudná kifürkészni?» (Sáp. 9, 14—7). Százszoros tapasztalat igazolja : amily mértékben sikerül döntő elhatározással és aszkézis- sel (India legértékesebb hagyományait itt kell keresni) kiszabadulni az érzékek igézetéből, a maya-ból, szinte természetszerű fölpattanással bele1 Hogy ez az elővételezés a tényleges paradicsomi állapotban sem volt sem tartalmilag kimerítő', sem fokozatilag azonos, úgyis általános teológiai tanítás. Lásd Scheeben i. m. pag. 446 ss.
