Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Balanyi György: Pázmány Péter és a papnevelés
PÁZMÁNY PÉTER ÉS A PAPNEVELÉS 115 növendékeket bocsátották a teljes filozófiai és teológiai tanfolyamra, a többieknél megelégedtek a legszükségesebb elméleti és gyakorlati ismeretek elsajátíttatásával. Ez a megszorítás nem felelt ugyan meg sem a trienti zsinat szellemének, sem az alapító szándékának, de egyelőre nem lehetett kitérni előle. Az aratás igen nagy, a munkáskezek száma ellenben kétségbeejtően csekély volt. Jellemző, hogy Pázmány még 1631 dec. 14-én is így írt Hmira atyának : «Kérem atyaságodat, hogy a fel- szentelendőket szíveskedjék húsvétra felszenteltetni. Minél többen lesznek, annál jobban örülök neki. Ha azután segítettünk a legégetőbb bajokon, nagyobb teret engedhetünk a vitatkozások és felavatások szertartásainak. De nekem egyelőre munkásokra van szükségem».1 Másfél évvel később azonban már sokkal biztatóbbnak látta a helyzetet. Ezért 1633 júl. 22-én kelt űjabb alapítólevelében, melyben több pontban kiegészítette az intézet házi szabályait, egészen eltekintett az említett megszorítástól és elrendelte, hogy ezentúl mindenkit, akit az elüljárók alkalmasnak találnának rá, teljes tanfolyamra kell bocsátani. «Mert — mondja — ama bizonyos korlátozó paragrafus tisztán és kizárólag az akkori nagy paphiánynak volt a következménye. Mivel azonban azóta meggyarapodott a munkások száma, nem látszik többé kívánatosnak, hogy a jobb tehetségűek elől elzárjuk az érvényesülés útját.»2 Nevezetes ez az intézkedés azért, mert Pázmány tulajdonképpen ezzel tette rá nagy művére a koronát ; ezzel avatta a Pázmáneumot a nyugateurópai szemináriumok egyenrangú versenytársává s tette azt a magasabb igényű papképzés erős várává, mely immár háromszáz esztendeje ontja magából a hivatásuk magaslatán álló papi nemzedékeket. Pázmány annál könnyebben rászánhatta magát kedves intézete tanulmányi rendjének megszorítására, mivel ekkor már székheklyén is működött egy szeminárium. Az új papnevelő alapításának gondolata az esztergomi érsekséghez tartozó püspökök, apátok, prépostok és káptalani követek 1628 ápr. 4-i értekezletén vetődött fel először. A megjelentek ugyanis a tanácskozás alapjául szolgáló emlékirat hatodik pontjával kapcsolatban a következő határozatot hozták : «Bizonyos, hogy a vitézkedő anyaszentegyház semmi másra nem támaszkodhatik olyan biztosan, mint az eleven tartóoszlopokra és szegletkövekre ; ezeket pedig máshonnét, mint az iskolák műhelyéből és tárházából nem lehet előmódolni. Szükséges tehát, hogy ebből az olyannyira üdvösséges munkából buzgóságukhoz és anyagi képességükhöz képest a nagyobb és kisebb prelátus urak valamennyien kivegyék részüket és a trienti szent zsinat rendelkezéseinek megfelelően valamennyien gondoskodjanak felszentelendő növendékek tartásáról. Mindenesetre nagyon kívánatos volna, ha a kanonokok jövedelmök egy tizedrészét bizonyos ideig, addig t. i., míg a papok száma megfelelően meggyarapszik, erre a célra fordí1 Hanuy i. m. II. 299. 1. 2 U. o. 431. 1. 8*
