Theologia - Hittudományi Folyóirat 4. (1937)
Schütz Antal: Szűz Mária egyetemes kegyelemközvetítése
102 SCHUTZ ANTAL Az anyai közvetítés gondolata azonban óvást emel ez ellen a megcsonkítás ellen, mely Szűz Máriát ügy állítja a többi másodlagos közvetítő tényező mellé, mint egyet a sok közül, és így súlyos árnyat vet egyedülálló üdvtörténeti helyzetére és üdvekonómiai szerepére. Ha Szűz Mária közvetítése anyai, akkor felölel minden kegyelmet, gyermekeinek minden (természetfölötti) életszükségletét ; az anyai gond és gondoskodás nem ismer határokat. De éppen mert anyai, nem tolja félre, nem sérti meg és nem nyomja el, hanem anyai szívébe öleli a közvetítésnek minden rendjét és törvényét. Ő minden kegyelmet úgy szűr át anyai lelkületén, amint Isten kegyelem-közvetítő törvénye azt megállapította ; amely kegyelmeknek szentségi úton kell jönni, azokat az ő anyai gondja szentségi úton adja ; aminek érdemes jó tett által kell nőni, azt mint olyant melengeti ; és ugyanígy leikébe öleli a szentek és az Egyház közbenjárását. 3. Egy kérdés vár még tisztázásra. Szűz Máriának tudomásul kell venni gyermekeinek kegyelmi igényeit és szükségeit. Számon kell tartania nemcsak azt, ki vesztette el vagy még nem szerezte meg az isten- fiúság zálogát, a megszentelő kegyelmet, ki didereg mezítelenül vagy menyegzős ruha nélkül szent Fia lakodalmas házán kívül. Hanem, ami szédületes távlatokat nyit, tudomásul kell vennie azokat a naponként és óránként, sőt percenként változó szükségleteket, melyeket a folyton alakuló és változó erkölcsi helyzetek, a soha nem szünetelő lelki folyam hullámzása fölszínre vet ; szükségleteket, melyeket a segítő-kegyelem egyetemes szükségességének egyszínű leple takar. Hogyan szerez minderről tudomást Szűz Mária? Hisz az ő kegyelem-közvetítése anyai, nem fizikai ; csak analógiája a szülői tevékenységnek, egyébként szellemi melengetés és növelés ; s az nem mehet végbe tudatosság nélkül. Ebben a kérdésben teljességgel eligazít Szent Tamás, aki mindenekelőtt megállapítja, hogy a boldogító istenlátás, mint minden ismerés, az ismerettárgyhoz való hasonulás, mégpedig az ismerőképesség foka szerint. Aki tehát az istenlátásnak magasabb fokát érdemelte ki, többet lát meg Istenből és Istenben.1 S ennek az ismerésnek módja és üteme természetesen nem a mi keservesen kúszó diszkurzív ismerésünk, hanem az Isten «lelkében» olvasó, szerető, látó ismerés, mely egy fogással, a szeretet zsenialitásának egy villanásában fogja át egész ismeretkörét.1 2 Már most e világ dolgaiból minden istenlátó azt ismeri meg Istenben mint okozójukban, az ő teremtői eszméiben és elhatározásaiban, amiről ott, az örökkévalóság színe előtt helyén való, hogy megismerje ; ami érdeklődésének és vágyának tárgya lehet Isten színe előtt, ami helytáll az istenszeretés választó tüzében.3 1 Thom. Summa theol. I. 12, 8. 2 Ibid. a. 10. 3 Thom. Summa theol. 2 II 83, 4 ad 2.
