Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Ivánka Endre: Kappadókia teológiai műveltségének gyökerei
328 IVÁNKA ENDRE donium). Ha meggondoljuk, hogy az alexandriai monophysitizmusban és az antiochiai nestorianizmusban mennyire érvényesültek az adott szellemi milieunek, a meglevő szellemi irányzatoknak, a kialakult iskolák hagyományos tendenciáinak a hatásai,1 akkor joggal vethetjük fel azt a kérdést, hogy mik lehettek a kappadókiai iskola kialakulásának kulturális előzményei. Mert nem képzelhető el, hogy egy ilyen önálló, hatalmas, vezető szellemi áramlat minden kulturális előkészítés, minden műveltségi alap nélkül fakadhatna egy teljesen kultúrtalan milieuből ; ez talán még egy olyan szellemi mozgalomnál lenne lehetséges, mely csak a keresztény tartalmak egyszerű, askétikus életformákban való megvalósítására és misztikus elmélyítésére törekedne, de nem egy olyan irányzatnál, mely a világi filozófiát és tudományt a theologia szolgálatába akarja állítani, mely a görög filozófiának és a keresztény vallásnak az összeegyeztetését tűzte ki céljául, és a pogány műveltséget a kereszténységgel összekötni és keresztény szellemmel áthatni kívánja (ismeretes Nagy Szent Basil állásfoglalása a klasszikus irodalom tanulmányozása mellett). Joggal kérdezhetünk tehát : Milyen volt az a milieu, melyben és melyből a kappadókiai iskola kialakult? A fent idézett művében Harnack az akkori Kappadókiát Tertullianus leírásával akarja jellemezni, melyet az «adversus Marcionem» írt könyvének az elején találunk. Megjegyzi ugyan (u. o. II. 207), hogy : «aus polemischen Gründen erlaubt er sich eine verzerrte Schilderung des äußersten kaukasischen Pontus zu geben» — de nem vette észre mégsem, hogy Tertullianus leírása pontról-pontra Herodotosból van merítve, sőt azt mondhatjuk, leírva, amint ezt a két szöveg egymásmellé állítása mutatja.2 1 Erről számoltunk be egy előbbi cikkben, mely «A nestorianizmus és a monophysitizmus szellemtörténeti hátterét» tárgyalta. (Theologia III. (1936) 1, 28—42 és 2, 125—137.) 2 Pontus, qui dicitur Euxinus, natura negatur, nomine illuditur, ceterum hospitalem Pontum nec de situ aestimes ; ita ab humanioribus fretis nostris quasi quodam barbariae suae pudore secessit. Gentes ferocissimae inhabitant, si tamen habitatur in plaustro. Sedes incerta, vita cruda, libido promiscua et plurimum nuda, etiam cum abscondunt, suspensis de iugo pharet- sis, ne temere qui intercedat. Ita nec armis suis erubescunt. Parentum cadavera cum pecudibus caesa convivio convorant. Qui non ita decesserint, ut escatiles fuerint, maledicta mors est. Nec feminae sexu mitigantur secundum pudorem : ubera excludunt, pensum securibus faciunt, malunt militare quam nubere, duritia de caelo quoque. Dies numquam patens, sol Η6Γ. IV. 121. τάς 8’&μάξας έν τησί σφι δίαιτά τά τέκνα τε καί αί γυναίκες πάσι. ΗβΓ. IV. 216. γυναίκα μέν γαμέει έκαστος, ταύτησι δέ έπίκοινα χρέονται. τό γάρ Σκϋθ-ας φασί "Ελληνες ποιέειν, ο4 2κΰ9·αι είσί σί ποιεΰντες, άλλά Μασσαγέϊαι. της γάρ έπιθ-υμήσει γυναικός Μασσαγέτης άνήρ τόν φαρετρεωνα άποκρεμάσας πρδ τής άμάξης μίσγεται άδεως. οδρος δέ ήλικίης σφι πρόκειται άλλος μέν οΰδείς ; έπεάν δέ γέρων γένηται κάρτα, οί
