Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Szabó Vendel: Deus-Pater az őskeresztény terminológiában
DEUS-PATER AZ ŐSKERESZTÉNY TERMINOLÓGIÁBAN 23 terminus technicus akkor is megmaradt, amikor a szentháromságviták nyomán a következő századok theologiai irodalmában e kifejezés mint lényeget-jelző mindhárom isteni személyre általános alkalmazást nyert. A II. század végével elindult latin nyelvű keresztény irodalom mint örökséget veszi át a görögből a deus személyi jelzését. Ámbár Tertullianus a Szentháromságról bölcselkedvén megállapítja : «Deus substantiae ipsius nomen, id est Divinitatis; Dominus vero non substantiae, sed potestatis» — adv. Hermog. c. 3. —, mégis gyakran alkalmazza a deus-1 személyi értelemben is : «a Deo et filio sicut tertius a radice fructus a frutice ...» származik a Szentlélek. — adv. Hermog. c. 3. — A mester nyomán halad a nagynevű tanítvány, Szent Ciprián, akinek műveiben, különösen leveleiben, nagyon gyakori a deus-pater kifejezés és ha alkalmazza is Krisztusra a deus-1 : «si Christus Jesus Dominus et Deus noster ipse est summus sacerdos Dei Patris...» — epist. 63. —, sokszor használja a skizmából visszatérők hitvallásának terminológiáját : «Nec enim ignoramus unum Deum esse et unum Christum esse Dominum... unum Spiritum». — epist. s. Cornelii ad Cypr., apud Cypr. epist. 49. —, amelyben deus nyilvánvalóan személyi értelemben alkalmaztatik. Az őskeresztény irodalom után nézzük az első keresztény századok liturgikus nyelvhasználatát, amint az az Egyház imáiban, istentiszteleti énekeiben és különösen a rendkívül fontossággal bíró hitvallásokban megnyilvánul. Csak néhány szemelvényt említünk és főleg azokat, amelyek most is alkalmazást nyernek. Alkalmat nyújt ez nekünk arra, hogy a régi és űj nyelvhasználat összehasonlításával láthatjuk ismét a deus értelmi suppositio-jának változását. A liturgikus szövegek terminológiája általában mentes a mindenkori theologiai viták befolyásától. Részben a pap által végzett isten- tiszteleti szent cselekmények imába foglalt magyarázatát tartalmazzák a nép számára és így a nép vallási ismereteinek és theologiai nyelvének szintjén mozognak, részben pedig maga a nép használta azokat, betanulták és így szállt nemzedékről nemzedékre, megőrizvén a kifejezések ősi patináját és formáját, amint atyáiktól kapták. A liturgikus imák ősi típusát találjuk a Didache-ban — c. 9. 10. —, ahol a 9-s6ç kifejezés szinonimája, xôptoç és Seauóxrj? alkalmaztatik, akit kérünk, hogy részesítsen minket az örök élet adományaiban, amelyet az ő Fia által nekünk adott. Személyi értelemben alkalmazza római Szent Kelemen a {teôç-t a korinthusiakhoz írt levelében található fenséges hálaimában — c. 49. —, hálát adván, hogy a fteôç uàarjç aapxôç az ő Fia által bennünket kiválasztott és megszentelt. A Constitutiones Apostolorum — Ataxayaí — 7. és 8. könyvében a liturgikus imák egész sorát találjuk. Ámbár ezen apokrif könyv valószínűleg csak a IV. század végén íratott és az imák szövegezésében lépten-nyomon elénk ötlik ezen század szentháromságvitáira emlékeztető kifejezések és jelzők halmozott alkalmazása, a könyörgések mindig a közhasználatos schema keretébe van
