Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Szabó Vendel: Deus-Pater az őskeresztény terminológiában
22 SZABÓ VENDEL Deus magis quodammodo essentiae nomina sunt.» — Nazianz. Orat. 30. c. 17. — Az ariánus viták theologiai harcában végül is tisztázódtak a fogalmak. Az orthodoxok a Fiú és a Szentlélek istenségének megvédésével a tanbiztosítás céljából mindhárom személyre egyformán és ugyanazon értelemben alkalmazták a ■8-eôç-t, amennyiben az isteni lényeget absolute et simpliciter jelzi a maga teljes léttartalmával is tökéletességével. Epiphanius — Ancor. c. 6. — és Didymus — de Trin. C. III. c. 23. — műveiben már teljesen a theologiai nyelv közkincse és ilyen értelemben napjainkig megmaradt. A theologiai nyelvalakulás mellett vegyük figyelembe az első századok egyéb nyelvemlékeit is. A deus személyi jelzésben való alkalmazása a theologiai vitáktól függetlenül az első keresztény századok irodalmi terminológiájának is sajátos jellegzetességét képezi, amely egyaránt végigvonul a keresztény írók munkáin avagy az Egyház liturgikus emlékein. Ebben kelet és nyugat megegyezik. Ha a Szentháromságról beszélnek, az első személy neve egyszerűen deus, -iteôç. A politheizmus ellen lefolytatott harcokban e kifejezés a monotheizmus védelmében legtöbbször lényegi jelentést nyer ugyan és a személyi fogalomtól elvonatkoztatva az Isten egységét és egyetlenségét domborítja ki, azonban a keresztények számára szándékolt írások híven őrzik a szentírási kifejezési módot. Római Szent Kelemen az ószövetségi esküformulát: «Vivit Dominus» — I. Reg. 14. 39. etc. — így fejezi ki keresztény módra : yáp ó iteó; xod E,r\ b xôpioç ’Irjaoüç Xpiaxôç xai tó uveOpa tó áytov ...» — I. Cor. c. 58. — És feddvén a korinthusiak viszálykodását, a békességes egységet követeli tőlük, mert : «êva tteóv lyopsv xoá sva Xptatóv "/.ai ev TCveöpa vfjç, yâpiTOç» — c. 46. Antiochiai Szent lgnácnok a különböző egyházakhoz írt levelei gazdag tárházát képezik a keresztény tanrendszer hitvallásának és az őskeresztény terminológiának. Amellett hogy világosan tanítja a második isteni személy istenségét és Krisztusra tizenháromszor alkalmazza a D-eôç kifejezést, leveleiben, különösen a leveleket bevezető üdvözlésekben, mint stereotip kifejezés mindig feltűnik a szent-páli levelek •ô-eôç noíxrip szólásmódja : «èv peyé&et h-soö Ttaxpôç» — Ephes. —, «ivyápra -ítcoO TTxxpó?» — Magnes.—, «áx-zÁvjciía {teoű Ttaxpôç»— Philad. Smyrn. — stb. Vagy egyszerűen D-eôç-t említ Atya értelemben különösen Krisztussal kapcsolatban : «ôtôç ■9-eoű», «D-eoO yvôatç». Hasonlóképen felvonultathatnók a 11. század apologétainak műveiből az idézetek hosszú sorát, akik a Szentháromság személyeinek jelzésére antiochiai Szent Teofil módjára azt a formulát használják : D-eôç, Xôyoç, Gocpix — ad Autol. c. 2. — Az őskereszténység első két évszázadának görög irodalmában a fit be, kifejezés, hacsak a szövegösszefüggés és Krisztus nevének külön megemlítése mást nem kíván, a közhasználat szerint mindig az Atyát jelző személyi név volt, amely a görög irodalomban mint
