Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Szabó Vendel: Deus-Pater az őskeresztény terminológiában
deus-pater az őskeresztény terminológiában 21 A IV. század theologiai vitáiban vagy amint helyesebben mond- hatnók, az orthodoxiának az eretnekségekkel való küzdelmében különösen keleten a tteôç értelmezése évszázados forrongást idézett fel. A személyi értelemben való közhasználat alkalmat adott az ariánusoknak, hogy annak lényeget is jelző alkalmazását tagadásba vegyék és ennek nyomán meghamisítsák a krisztusi szentháromságformula alapértelmét, amely az egy istenségben három isteni személyt tanít. Az ariánusok nem tagadták, hogy Krisztus három természetfeletti személyről beszél, de kétségbevonták a három személy egyenrangú isteni voltát és a frsôç-t igazi értelmében egyedül az Atyára alkalmazva a Fiú és a Szentlélek istenségét tagadták. A második személy istenségének bizonyítása az orthodoxok részéről nem járt nehézséggel, mert a Szentírás világosan jelzi : Deus erat Verbum. Annál kényesebb volt a Szentlélek istenségének állítása, mert ilyen szentírási kifejezés : Spiritus Sanctus est Deus, nincs. ’Aypaçov, mondták az ariánusok. A nicaeai zsinat hitvallása is csak a Fiú istenségét és az Atyával való lényegi azonosságát definiálta, a Szentlélekér öl nem beszél. Az ellenvetés hatálytalanítására és az orthodoxtan theologiai megalapozására az atyák érdekes módszerhez folyamodtak. Vagy kitérnek a kérdés feszegetése elől, mint jeruzsálemi Szent Cirill: «... Unus Deus Pater, unus Dominus, unigena eius Filius, unus Spiritus Sanctus, Paracletus. Atque ista nobis scire sufficiat: naturam vero vel substantiam ne sollicite anquisito... Satis nobis est ad salutem nosse, quod est Pater et Filius et Spiritus Sanctus». — Catech. XVI. de Spir. S. c. 2. — vagy pedig a itsôç lényeget jelző értelmének mellőzésével annak működést, operatio-1 jelző tartalmat adnak : Bvopa tfjç èvepyeôaç. Ezt az értelmet vagy értelmezést megtaláljuk már a {(-sôç etimológiájában antiochiai Szent Teofilnéd a II. század második felében: «-Ö'céc Xsyexai Biá xö xefretxévai xá rcávxa» — ad Autol. I. c. 4. —, de különösen nisszai Szent Gergely és még inkább Szent Vazul domborítja ki, hogy a Szentlélek működéséből számára a {kôç kifejezés alkalmazásának jogosultságát vitassa : «Quod si eis vox illa: Deus, displicet — t. i. az ariánusok mace- donianus ága nem alkalmazta a Szentiélekre — discant, quid hoc nomen significet. Nimirum ex eo quod posuerit omnia et spectet omnia — nxpd xó fEÖ-Ewivarií {teàafrai — Deus nominatur. Si igitur Deus dicitur eo quod spectet omnia, Spiritus autem spectat omnia, quae Dei sunt.. .: igitur Spiritus Sanctus Deus est». — epist. VIII. c. 11. A deus ilyen értelmű suppositió-ja nem volt hosszú életű. Nagyon eltért a közfelfogástól, amely a deus kifejezésben a Szentírásban megalapozott lényegi, illetőleg atya-személyi jelzőt látta. Már Szent Vazul kortársa naziánzi Szent Gergely az Oratio Theologica V.-ban visszatér az eredeti nyelvhasználatra, amit mindig védett szent Athanáz is. — decr. Nyc. Syn. c. 22. — «Quantum nobis assequi concessum est, Ens et
