Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Szabó Vendel: Deus-Pater az őskeresztény terminológiában
20 SZABÓ VENDEL szónak isteni lényegét jelző használata mellett személyi értelemben az Atyára való alkalmazásával. Szent Pál, Szent Péter, Szent János és Szent Judás leveleinek inscriptió-iban stereotip módon visszatérő •9-eôç-TtaT^p arra enged következtetni, hogy ez a kifejezés általánosan használt közkinccsé vált és vele szemben a Fiú jelzője a dominus, xôptoç, lett, ami a Septuaginta nyelvhasználat szerint szintén isteni jelző. A szentírási terminológiában személyi értelemben az Atyára alkalmazott deus kifejezésnek jogosultsága a zsidó istenfogalomban keresendő. A zsidó theologiában a Jahvenak és rokonkifejezéseinek relativ jelentésük van azon értelemben, hogy Istent mint a teremtett világ Urát és minden lét kútfejét jelzik. Isten fogalma elsősorban a teremtésre utal, a Teremtő és a teremtmény viszonyát jelzi : «Ego Dominus, creans coelos...» Az újszövetségben feltárulván előttünk Isten sajátos belső életének titka, magában az Istenben is származást és eredetet ismerünk meg. Amint tehát a legfőbb Lényt, akitől a világ ered, Istennek nevezték, úgy az isteni rendben mintegy per excellentiam Istennek nevezhetjük azt, akitől a többi személyek erednek, t. i. az Atyát, mint aki az isteni és a teremtett összes eredet főforrása. A deus- fogalomban történt suppositio-váHozásra mutat rá Petavius: «Qui Paterprincipium et origo est reliquarum personarum, ideo commune sibi nomen Dei tamquam proprium vendicare dicit, quod ad ipsum referuntur Filius et Spiritus Sanctus. Unde in Scripturis, cum Dei vocabulum absolute infiniteque ponitur, nulla adiuncta personale proprietate, Patrem significat».1 Ez az elgondolás található az első keresztény századok theologusai- nál, akik látszólag szinte a subordinatianismus határán mozognak és orthodoxiájuk kétesnek tűnik fel az Atyára alkalmazott xöv éköv ttsóg, éra TtSatv Í)-£Ó; és a legfőbb Isten kifejezés miatt. Különösen Origenest vádolják, mintha Philo kôyoç-tanânak subordinatianismus-át ültette volna át a keresztény theologiába és így előfutára lett volna az arianizmusnak.1 2 Igaz ugyan, hogy Origenes kifejezései első tekintetre sokszor nagyon keményeknek tűnhetnek fel, amikor az Atya és a Fiú egymáshoz való viszonyának jelzésére az Atya •8-eôç — névelővel ! — és aőxoíteó? jelzőit szembeállítja a Fiú d-eôç — névelő nélkül ! — {lopçoôpevoç •9-eôç jelzőivel — in Joan. II. a. 2. — Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Origenes másutt — c. Cels. VIII. c. 72. in Matth. XIV. c. 7. etc. — a Fiúra ugyanazon isteni jelzőket alkalmazza, mint az Atyára: ó àkïjfkvôç itsôç, ó érit rráatv ■9-eó;, aőxoao^ía, aôxojJaaiXeùç etc., kitűnik, hogy a •freój a fentebb említett értelmezésben veendő és a látszólag erős kifejezések a még fejletlen theologiai nyelv próbálkozásai az isteni személyek származási viszonylatainak jelzésére. 1 Petavius, de Trinitate, lib. VI. c. 15. §. 14. 2 Tixeront, Hist. d. Dogm. I. 287.
