Theologia - Hittudományi Folyóirat 3. (1936)
Ivánka Endre: A nestorianizmus és a monophysitizmus szellemtörténeti háttere. II
126 IVÁNKA ENDRE állapot, melynek a megváltásban meg kell szűnnie, továbbá is érvényben maradt az alexandriai keresztény iskolában. Egyáltalában nem meglepő tehát, hogy éppen Alexandriából vette eredetét1 az a hérezis, mely szerint Krisztus, az Isten Fia, felvette ugyan az emberi természetet, hogy azt megváltsa, azaz eredeti tisztaságában helyreállítsa, de felvette úgy, hogy ezt sajátmagában már a felvétel pillanatában, sőt éppen a felvétel által meg is változtatta, átváltoztatta abba a földöntúli tisztaságba és szellemiségbe, mely az istenit jellemzi, amiből az következik, hogy az Ő emberi természete a felvétel előtt a mienkkel azonos természetű volt, a felvétel után pedig nem, mert felszívódott az Ő isteni természetében és vele egy természetté vált. Ez tehát nem meglepő. De csodálkoznunk kell azon, hogy az arianizmus nem tudott tért hódítani Alexandriában, sőt ott talált legkitartóbb és leghatározottabb ellenfelére Szent Athanasius pátriárkában, amikor tulajdonképen az arianizmus és a monophysitizmus egy és ugyanannak a filozófiai irányzatnak keresztény hérezisekben való kifejezései. Mert amikor a neoplatonizmus azt tanítja, hogy az ember nem a test és a lélek substantiális egysége, hanem a tiszta szelleminek az anyagi valóságba való projekciója (ami a szellem tulajdonképeni, valóságos természetére nézve természetellenesnek mondható állapot és melynek a szellem tiszta, eredeti természetének helyreállításánál, a megváltásnál, meg kell szűnnie), akkor ez a tanítás szervesen beletartozik a neoplatonizmus egész rendszerébe, mely szerint minden egyes alacso- nyabbrendű valóság egy magasabbrendű valóságnak ilyen projekciója, emanációja, melyben ez a magasabbrendű valóság a saját lényegéből valamit kölcsönöz ugyan az alatta lévő létszférának, úgy azonban, hogy a saját lényege is ebben a projekcióban veszít sajátságos természetéből, eredeti tisztaságából. Tulajdonképeni, valóságos létét, eredeti tisztaságát csak akkor nyeri vissza, amikor a projiciált állapotból az emanáció ősforrásához tér vissza, abban újra felszívódik. Ilyen viszonyban áll nemcsak a lélek földi élete a lélek tiszta, a testtől mentes létezéséhez, hanem a lelki világ a szellemi világhoz, az ideák világához is (a voôç-hoz, ahogy Plotinos mondja), és az ideák világa a legfőbb lényhez, a ëv-hez, mely differenciálatlan ősegységében az összes létmozzanatokat magába foglalja. Amint Plotinos mondja (Em. V. I. 6) : a lélek a voôç-nak, a vorç a ëv-nek Xôyoç-a, (azaz egy alacsonyabbrendű létszférába kiható emanációja, a potenciálisan benne rejlő létmozzanatoknak alacsonyabb létfokon való kibontakozása. Enn. V. I. 7). Ezzel a felfogással majdnem azonos az az értelmezés, melyet az arianizmus a Szentírás Àéyoç-ânak 1 Eutyches ugyan nem alexandriai görög ; de teológiai műveltsége teljesen Origenes hatása alatt állt. Hogy éppen konstantinápolyi szerzetes körökben origenista hatásokra találunk, annak az oka valószínűleg az, hogy az Alexandriából Theophilus pátriárka által kiutasított origenista szerzetesek Konstantinápolyba menekültek, Chrysostom Szent Jánoshoz.
