Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Oetter György: Az Actio Catholica szelleme
54 OETTER GYÖRGY utique de solis episcopis et presbyteris dictum est, qui proprie iam vocantur sacerdotes : sed sicut omnes Christianos dicimus propter mysticum chrisma, sic omnes sacerdotes, quoniam membra sunt unius sacerdotis. De Civ. Dei XX, 10.) Különben az ősegyház hagyományában gyakran visszatér az egyetemes papság gondolata ; Iustinus (Diai. 116), Irenaeus (Adv. haer. IV. 8, 3), Origenes (In Levit, hóm. 9, 9), Jeruzsálemi Ciryll (Cat. 18, 33 ; 21, 6), Ambrus (In Lucam V. 6, 39), Jeromos (Adv. Lucif. c.4), Nagy Leó (Sermo IV. de anniv. c. 1), ennek a tanúi (Cf. Schwane: Dogmengeschichte II, 845.) Nem szabad figyelmenkívül hagynunk, hogy éppen azok szólnak kifejezetten az egyetemes papságról, akik a hierarchikus papságnak is a legbeszédesebb tanúi. Pedig az egyetemes papság körül nagyon korán volt tévedés. A montanistává lett Tertullián már helytelenül magyarázza. Szerinte a papság : charisma, amelyet a keresztségben mindenki megkap, az ordo pedig csak a papi hatalom bizonyos alakban való gyakorlására ad felhatalmazást. (L. Schwane i. m. 1,491.) Az egyetemes, lelki, misztikái papság katolikus értelmezése azonban nem zárja ki és nem teszi vitássá a hierarchikus papság szükségességét. Ha az egyetemes papságnak a kinyilatkoztatás forrásaiból merített gondolatát elemezzük és annak természetét közelebbről meghatározzuk, azt kell mondanunk, hogy az elsősorban nem a közösség szolgálatára képesíti a viselőjét, hanem az egyén megszentelésére. Az egyetemes papság arra képesít, hogy imádságban, szeretetben, lelki önfeláldozásban szellemi áldozatot mutasson be Istennek, illetve ezekkel az erkölcsi és kegyelmi tevékenységekkel vegyen részt Krisztusnak a papi tevékenységében : vele együtt mutassa be az áldozatot az Atyának a maga megszentelésére. Úgy, mint azt Szent Péter írja, hogy mindnyájan mint élő kövek épüljünk fel Krisztuson, az élő szegletkövön lelki házzá, szent papsággá. (I. Pét. 2, 5. Cf. Schütz : Dogmatika II, 154.) Ezt az egyetemes papságból folyó tevékenységünket, mely elsősorban nem kifelé irányul, hanem befelé, önmagunk felé, hogy alkalmas élő épületkövek legyünk Krisztus misztikus testének, az Egyháznak az épületében, a tanítói, kormányzói és szentelő hatalommal kizárólag rendelkező hierarchikus papság teszi lehetővé. Ez a hierarchikus papság adja meg a híveknek azt a felkészültséget, mely aztán képesíti őket az egyetemes papi méltóságnak Isten előtt kedves gyakorlására. Ebből kettő folyik. Először, hogy az egyetemes papság nem nélkülözheti a hierarchikus papságot és nem vonhatja ki magát annak hatalma alól az A. C.-ban, mert minden függetlenítési törekvés mögött az egyetemes papság helytelen, protestáns felfogása rejtőzik. Ez a felfogás tudvalevőleg azt tartja, hogy a tanítói, kormányzói és megszentelő hatalom a hívek közösségének adatott az egyetemes papságban és csak a «rend kedvéért» állítottak fel «hivatalokat» az egyházban : a lelkipásztorokét és tanítókét a tanítói-, a presbyterekét a kormányzói- és fegyelmezői-hatalom, a diakónusokét a szeretetmunka gyakorlására. (Dr. Vass Vince: A kereszténység világnézete II, 329.) A mellett, hogy a megszentelő hatalom nem kapott külön hivatalt, alapvető tévedés — melynek ellene mond a Szentírás — azt állítani, hogy
