Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Oetter György: Az Actio Catholica szelleme
AZ ACTIO CATHOLICA SZELLEME 53 a hierarchia fejt ki, hanem, amelyben mindenkinek jut szerep. Sőt — miként láttuk — elsősorban az összes híveknek, az ú. n. világi apostoloknak a tevékenységéről van szó a hierarchia vezetése alatt. Ennek megfelelően vizsgálódásunk arra fog kiterjedni, hogy 1. lehetséges-e, 2. kötelező-e a világi híveknek apostoli, az Egyház életét elmélyítő tevékenysége a hierarchikus papság irányítása mellett és 3. hogy a dogmatikus szempont milyen működési területet jelöl ki a világi apostoloknak. 1. Első tételünkben állítjuk : van egyetemes papság, mely lehetővé teszi, hogy a hívek részt vegyenek a misztikus Krisztus életközösségében. A katolikus egyház Krisztus misztikus teste, annak élete misztérium. Ennek a titokzatos testnek az építésében közreműködni, misztériumos életében résztvenni, sőt annak elmélyítéséhez hozzájárulni minden bizonnyal olyan feladat, hogy annak lehetőségét vizsgálat tárgyává kell tenni. Első tekintetre is szembeötlő, hogy a Krisztus misztikus teste körül folyó minden tevékenység papi ténykedés. Ha tehát az A. C. ilyen tevékenységet tulajdonít az elsősorban arra hivatott, képesített és fölszerelt hierarchikus papságon kívül a híveknek is, akkor ezzel azt állítja, hogy a híveket valamilyen értelemben papság részeseinek tekinti. Akármilyen értelemben vegyük a papságot, áll róla, hogy «nem veszi magának ezt a tisztséget senki, hanem akit Isten hív». (Hebr. 5, 4.) Van-e annak nyoma a kinyilatkoztatásban, hogy Isten bizonyos értelemben a papság méltóságára emelt minden hívőt? Szent Pál apostol tud arról, hogy «a mi elégséges voltunk az Istentől van. Ő tett minket alkalmassá arra, hogy az újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké». (Idoneos nos fecit ministros novi testamenti: non littera, sed spiritu. II. Cor. 3, 5—6.) «Alapvető viszonyunk Istennel szemben a szolgai viszony, amelynek értelmében mindenestül az ő föl- tétlen rendelkezése alatt állunk és élethivatásunk nem lehet más, mint tőlünk telhetőén teljesíteni az ő akaratát». (Schütz : Eszmék és eszmények ; A diakonátus dogmatikai eszméje. 94. lap.) Ez az istenszolgálat azonban nem szolgai lelkűiét szülötte, hiszen aki Istent szolgálja, az uralkodik. Mikor az apostolok fejedelme a szolgai minőségnek közelebbi meghatározását adja, újjong, hogy «választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, szerzett nép» vagyunk. (I. Pét. 2, 9.) Krisztus «szeretett minket és megmosott bennünket bűneinktől a saját vére által és királysággá és papokká tett minket Istennek és Atyjának». (Apoc. 1, 5—6.) A látnok a világmindenségnek a Bárány előtti hódolatában ajkunkra adja : «Megváltottál minket Istennek önvéreddel, minden törzsből, nyelvből és népből és nemzetből és királysággá és papokká tettél bennünket Istenünknek» (Apoc. 5, 9—10) és boldogoknak mondja azokat, akiknek része van az első feltámadásban, mert ezeken nincsen hatalma a második halálnak, hanem Istennek és Krisztusnak papjai lesznek és vele uralkodnak ezer esztendeig. (Apoc. 20, 6.) Utóbbi helyhez megjegyzi Szent Ágoston : «Ez minden bizonnyal nem a püspökökről és presbyte- rekről mondatott, akiket saját nevükön mondanak papoknak, hanem, miként minden keresztényt fölkentnek mondunk a misztikus kenet miatt, úgy papnak is mondhatunk, hiszen egy papnak a tagjai». (Non
