Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Kühár Flóris: A vallástörténet problematikája
A VALLÁSTÖRTÉNET PROBLEMATIKÁJA 49 nagy a csábítás arra, hogy a szellemtörténet, eszmetörténet, kultúrtörténet — a maga mértékrendszerét átvigye a vallástörténetre. Hegel pl. a vallástörténeti evolúcióban istennek az énben való öntudatosulását látja és az egyes vallásokban ezen öntudatra-ébredés fokait keresi. Comte a vallástörténetben — a pozitivizmushoz való haladás lépcsőit véli megtalálni. K. Th. Preuss kultúrtörténész pedig a vallásban az ős- butasag kezdeti fokát látja, melyből a kultúra fokozatosan emelkedik ki, hogy végül is kiszorítsa a vallást. Ez különben a materialista, marxista eszmetannak is állandó tétele. A vallások fejlődését, vagy hanyatlását a vallás eszményi formájához való hozzámérés állapítja meg. Csak ezen az alapon lehet crescendót és decrescendót kihallani a vallások kórusából. A vallás eszményi formáját pedig csak a vallásban érdekelt két tényező : az Isten és az ember fedheti fel, mindegyik a maga módján. Az Isten kinyilatkoztatással, az ember a vallások bölcseleti értékelésével és méginkább : a kinyilatkoztatás hívő elfogadásával. Ha a vallástörténész a vallás folyamát nemcsak leírni akarja, (leírni se lehet igazán a tények, emlékek jelentésének és értékének megállapítása nélkül), hanem érezni és éreztetni a történés dinamikáját, jellemezni az egyes vallások arculatának sajátosságait és a sokaságból kiemelni az alapvetőt, a polifonból a vezérhangot ; rá van utalva a vallási alapigazodásra, akárhogy tagadja is ezt : a hitre, vagy hitetlenségre. A csak-történész úgy áll a vallások története előtt, mint az olvasni nem tudó a betűk előtt. Ugyanezek a megfontolások vezetnek át a vallási történés irányának, céljának meghatározásához. Az első probléma itt is : van-e a vallási történésnek egyáltalán iránya, célja?1 Van-e oly pont, akár a mélyben legyen, akár a magasban, mely felé a vallások története halad? Vagy pedig — ez a történés merő egymásmellettiség és egymásutániság csak, mely legfeljebb arra alkalmas, hogy az ember évezredeinek synchronistikus táblázatát töltsük ki véle? A Dilthey-féle historizmus volna hajlandó így nézni a vallási történést is az ember egyetemes történetében. Lehet-e az egyes vallások immanens alakulásában megtalálni — az előzmény és következmény célviszonyát, úgy, hogy az előzmény a következményre utaljon, azt készítse elő? Van-e pl. a Védák vallásának a brahmanizmushoz és a buddhizmushoz ily átvezető célgondolata? A zsidóság előkészítője-e a kereszténységnek, a «törvény» valóban Krisztusra való ránevelés-e? Magában a kereszténységben : van-e történelmi logikája (mert hisz nyilvánvaló, hogy az irányzódás, a célratörekvés viszi bele a Logoszt a történésbe) az ősi Ecclesia átmenetének a középkori Civitas Deibe, és ez valóban előkészítője-e a Regnum Christi-nek, Krisztus országának? Az evangéliumi mustármag növekedése-e a mai kereszténység, vagy tán más magokból nőtt erdeje a mai felekezeteknek? Az «egy akol — egy pásztor» célpontja-e a vallástörténelemnek, vagy csak apokaliptikus látomás — a vallási káoszban? 1 F. Bernhart: Sinn der Geschichte. Freiburg, 1931. Theologia. 4
