Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Rogács Ferenc: II. Rákóczi Ferenc áldozási imái
354 ROGÁCS FERENC Rákóczi áldozási szemlélődései betekintést engednek egy nemes lélek mélyébe. Szemérmesen tartózkodó lénye ott nyílik meg legőszintébben, ahol Istenének számol be szíve minden rezdüléséről. Életében két főhibája ütközött ki, amelyekről bánatos szívvel vádolja is magát : kevélysége és érzékisége. Az utóbbiból Isten kegyelme hirtelen, szinte csodás módon ragadta ki ;x a kevélység és nagyravágyás egész életén át kísérte, bár élete végén már inkább öntudatlan hiúságba tompult. Állandó fegyelmezése és a szentségek használata élét vette a két főbűn kinövéseinek. Ami megmaradt a kevélységből, az sok megaláztatással és szenvedéssel vásott le róla. Két évtizedes számkivetés minden keserű fájdalma megtisztította és megszentelte. «Végrendelete» felséges Te Deum az élete szenvedéseiért. Születése jólétre predesztinálta. Sorsa mostoha volt. Tragikumát jellemében hordozta. Emlékét a nemzeti kegyelet eszményi magaslatra emelte ; a történelem igazságszolgáltatása kegyetlenül elbánt vele. De mindez a földi élet szemhatárában játszódott le. Az örökkévalóság szempontjából a sikertelenség az ő igazi nagyságának alkotórésze, mert ebből szövődött tökéletesedése. Életének boldog órái azok voltak, amelyeket a szentségi Üdvözítővel egyesülésben töltött. Nagy kegyelem, ha valaki élénken érzi gyarlóságait és amellett folytonos vizsgálat után az élete alkonyán azt mondhatja, hogy nincs szándékos bűn tudatában, semmihez sem ragaszkodik és semmit sem helyez eléje Istennek. (30. 31.) Áldozási érzelmei Isten szine előtt mély alázatosságát és őszinte szeretetét vetítik ki, s elvégre mégis ez a két erény az életszentség alapja. Rogács Ferenc. 1 1 Conf. 240.
