Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Rogács Ferenc: II. Rákóczi Ferenc áldozási imái
II. RÁKÓCZI FERENC ÁLDOZÁSI IMÁI 351 Pedig ha az ember belenéz Rákóczi imádságos leikébe, elmélkedései mögött nem a janzenistát, hanem a fájdalmát előkelőén titkoló, fejedelmi emelkedettséggel magába zárkózó száműzöttet érzi, akinek természetszerűen a mosolya is bágyadt. Igaz, sokat foglalkozott azokkal a hittételekkel, melyeket a janzenizmus bolygatott, hiszen a francia udvarban ez akkor divatos beszédtárgy volt, s a teológiai irodalmat és közéletet élénken foglalkoztatta. Ki csodálkoznék rajta, ha Rákóczit, kinek könyvtárában elég sok janzenista mű található, szintén érintette a janzenizmus szele, mikor neves teológusok is elvesztették a tájékozódásukat? Lehet, hogy elméletileg a bonyolult tévedés-sorozat valamelyikébe beleakadt. Szigorú kritika egyik-másik kifejezésén talán megakadhat, sőt ha erőszakolja, legalább anyagi eretnekségben el is marasztalhatja. Gyakorlatilag azonban kétségtelenül orthodox felfogású igaz hívő áll előttünk. A heti áldozás ténye, a gyakori áldozás vágya és öröme (2. 9. 17.) nem janzenista termék. Szorgosan készül a szentáldozásra, de nem hogy janzenista okoskodással távol maradjon tőle, hanem hogy a szentség vétele mentői gyümölcsözőbb legyen. Különben Vallomásainak nem egy helye, főképpen pedig a befejező része félreérthetetlen tanúságot tesz mellette.1 Lehet, hogy fogós árnyalatokban, a vélemények elágazásában nem ismeri ki magát biztosan, de mindent úgy akar érteni és vallani, amint az Egyház tanítja és értelmezi, vele akar mindenben együtt érezni és tanításaihoz alkalmazkodni. És az utolsóelőtti (31) áldozási hálaadásban : Credo, quidquid sancta Ecclesia credendum proponit. Alázatossági érzelmeinek különös színt kölcsönöz fejedelmi öntudata, amely minduntalan kifejezésre jut és arra szolgál, hogy Istennel szemben még mélyebben megalázódjék és felelősségét magával és a rá- bizottakkal szemben jobban átérezze. (1. 3. 20. 28. 31.) A megalázódott lélek dallama észrevétlenül a töredelmes bánat akkordjába megy át : tökéletlenségeivel megbántja az Istent. Nagy bűnök tudata nem nyomja a lelkiismeretét, de annál több a tökéletlensége, s ezeken is szívből bánkódik. Bánata mély és nyugodt. Nem nyugtalankodik a hibáin, mert ez alázatosság hiánya, a saját akaratának szava volna ; ő pedig mindenben Isten akaratát imádja, aki még az ember tökéletlenségeiből is a saját dicsőségét munkálja (1). Nem akar tehát tökéletesebb sem lenni, mint amennyire Isten akarja (11). Ha nem volna Isten megbántása, még örülne is a tökéletlenségén, mert legalább jobban megalázhatná magát. (3. 4.) Előkészületének vezérmotívuma azonban a szeretet. Nem a lélek gyengéd ömlengése, hanem a szeretet istenies erénye. Egész jelleme tartózkodó, érzelgéstől ment, kifejezésmódjában, a szeretetének nyilvánításában valami határozott férfiasság acélosodik. Az ő szeretete az akarat áldozatában teljesedik ki, s az átadás tényén át egészen az ön1 Conf. 267., 367.
