Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
A ZSIDÓ ÉS A GÖRÖQ ZENE HATÁSA LITURGIKUS ÉNEKÜNKRE 257 Bízvást megállapíthatjuk tehát, hogy a II. század elején a vasárnapi liturgiának már egységes jellege van. A III. és IV. század, bár liturgiailag tökéletesebb és kicsiszol- tabb,1 mégis szorosan ragaszkodik a primitív mise első részének vonalaihoz és elemeihez ; ezek : az olvasmányok, a homilia és az imádság. A mise második részében, pontosabban az áldozás rítusában már több díszítő elemet találunk, mely könnyen érthető ama körülményből, hogy míg egyrészt az eucharisztikus ritus itt éri el csúcspontját, másrészt hosszabban tartó cselekmények töltik ki, mint a kenyér széttörése és szétosztása, melyet különböző formákkal kellett illusztrálni. A szertartás a pap üdvözletével kezdődik : Pax vobiscum, Dominus vobiscum ! melyre a gyülekezet Et cum spiritu tuo-val felel, hasonlóan a római liturgia nagypénteki szertartásához. Ezt követik az olvasmányok. Zsoltárok éneklése az egyes olvasmányok között általános szokás. Utána jön a homilia, melyet a segédkező papok egyike is tarthatott. Ezt követi a katechumenek és nyilvános bűnösök elbocsátása egy kollektív jellegű imádság keretében, a végén áldással és békecsókkal. Az áldozat előkészítéséhez a diakónusok különösebb szertartás nélkül az oltárra teszik az összegyűjtött kenyeret és bort. Az eucharisztikus imát csak a közbeiktatott Sanctus (trisagion) szakítja meg, melyeit a nép fennhangon, helyenkint énekelve mond. Az áldozás rítusát megelőzte a Pater noster. A papi áldás, mely lényegében az áldozáshoz előkészítő imádság, valamint a Sancta Sanctis, a hívők felszólítása az áldozásra, keleti helyi jellegű jelenség, a békecsók pedig nyugati szokás. Az áldozást egy rövid hálaadó forma követi, majd a mise az Ite in pace-felszólítással és áldással zárul. Duchesne : Les orig, du cult ehret, viii. I. ; Cabrol : Les őrig. lit. 334. 1.) és így magyarázzák az esti euch, ritus átcsúszását reggelre, feltételezve egy előző egész éjtszakai vigíliát, mely később egy reggeli órára csökkent. (V. ö. Cabrol : Dizion. Arch. Lit. : Dimanche szónál.) Ez a rendes vasárnapi vigilia azonban nagyon gyér és törékeny feltevés. A bithiniai keresztények hajnali (ante lucem) gyülekezése természetszerűen magyarázható az üldözés kirtikus körülményeivel, melyek a nappali mutatko- zást nagyon veszedelmessé tették. —Jóval később, a negyedik században már valóban találkozunk vasárnapi vigíliával húsvétkor és a mártírok halálának napján. Ez azonban semmi összefüggésben sincs a fentebbi feltevéssel. (Lásd Eteria : Peregrinatio.) — A Didache (c. XIV.) sem említ mást a vasárnapi liturgiánál, csak az euch, rítust az idő meghatározása nélkül, mely nyilván nem érdekelte. 1 A IV. század keleti miséjéről bőven tájékoztatnak Jer. Szent Cirill 23 katechézise (347-ben); Const. Apóst. (Siria) 1, 11, 57.; Vili, 5—15. — Aranyszájú Szent János antiochiai és konstantinápolyi beszédei. Brightmann : Lit. Kat. 470. 1. — Serapion : Euchologium az alexandriai liturgiáról, Szent Ágoston pedig az afrikai miséről számolnak be. (Lásd Cabrol : Diction. d’Arch. et de Lit. : Afrique.) A római liturgia a nagypénteki miseformájában mindmáig megható hűséggel őrizte meg a IV. sz. miséjének első részét. Theologia. 17
