Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Teller Frigyes: A zsidó és a görög zene hatása a liturgikus énekünkre
A ZSIDÓ ÉS A GÖRÖG ZENE HATÁSA LITURGIKUS ÉNEKÜNKRE 159 504-ben Kr. e. a rómaiak szabin segítséggel legyőzték az etruszkokat és megalakult a latin birodalom. Az etruszk nép régi hazájába, északra húzódott, de kulturális kapcsolata Rómával továbbra is fennmaradt, míg meg nem érkezett a hellenizmus, mely új szellemmel és új formákkal gazdagította az etruszk tejen nevelődött római művészetet, de mivel lélekben és erőben a római géniusszal sarkalatosán ellenkezett, előkészítette azt a krízist, mely a császári Rómát összetörte. A rómaiak zeneművészete az etruszk és a görög zene egyesüléséből született önálló nemzeti jelleg nélkül. Tulajdonképpen pedig nem más, mint egy átmeneti periódus a régi zenéből az újba, a görög zenéből a keresztény zenébe. A zenerendszerre vonatkozóan semmi adat sem bizonyítja, hogy a rómaiak bármiként is módosították volna a görög zenerendszert. Azonban figyelemreméltó jelenség, hogy a rómaiak, eltérően a görögök nagy műízléssel kifinomított húros hangszereinek használatától, nagyobb szerepet juttatnak a fúvós hangszereknek, különösen a flótának és a harsonának. Ezeknek a hangszereknek hangjainál énekeltek papjaik ; ezekkel kísérték ünnepeik, áldozataik és temetéseik szertartását : ezeket használták a háborúkban is. Alakjuk és terjedelmük szerint különféle nevük volt : trombita, kürt. A flóta és a harsona használata szerint különleges zenei társaságok alakultak, az úgynevezett tibicines és cornicines, kik közül csak az előbbieknek volt joguk nyilvános hangversenyt rendezni.1 A színházi előadásokon, ahol legélénkebben érvényesül egy nép műízlése, igénye és kultúrfoka, a zene csak másodrangú helyet foglalt el. Flaccus, Claudius fia, zenét szerzett Terentius vígjátékaihoz, továbbá zenével kísérve adták elő Pacuvius Antiope és Ennius Andro- machus című színdarabjait. Később, a hellenizmus térfoglalása után, Rómában is találunk zenevirtuózokat és énekművészeket. A leghíresebbek közül való Tigellius, ki Augusztus császár asztalához is hivatalos és akiről Horatius is megemlékezik szatíráiban (I. könyv. 2., 3., 10. szatíra), megbélyegezve azt a hibáját, hogy sokáig kéreti magát az éneklésre, de viszont, ha egyszer elkezdte, abbahagyni alig hajlandó.1 2 A ciliciai Pilades honosította meg Rómában a komoly panto- mimika műfaját zenekísérettel. A császárok zenei pártfogása politikai célzatú, hogy a nép szórakoztatásával magukat kedveltté tegyék. Többen közülök még zenei dilettánsnak is felcsapnak, miként ezt a történelem feljegyzi Titusról, Hadrianusról, Caliguláról és mindezek felett Néróról. Róla ismeretes, hogy tűrhetően énekelt és játszott citeráján, de ezt a művészi különcködéseit ugyanakkor a legförtelmesebb bűnei kísérték. Egy alkalommal 1A Bonaventura : Storia della Musica. Livorno. 1933. 34. 1. 2 Celentano : La musica presso i Romani. Riv. Mus. It. 1912. 3. sz.
